Magyarország sokat kárhoztatott Budapest-centrikussága sajátos helyzetet teremt a fővároson kívül működő kulturális intézmények számára, miközben eléggé monopolhelyzetben vannak az adott régiót és műfajt tekintve, mintha egy plusz mércének is meg kellene felelniük. Ha egy budapesti zenekar gyengén játszik, a közönség megvonja a vállát, ha ugyanezt egy vidéken működő együttes teszi, mindenki rögtön legyint, „hát persze, arrafelé ilyenek a lehetőségek”. Miközben a fővároson kívül is léteznek egészen kiváló együttesek, ám ha nem lépnek fel rendszeresen Budapesten, szinte esélytelen, hogy teljesítményük a közbeszédbe is bekerüljön – amiben a közlekedési adottságok is szerepet játszanak,

A szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekarra már csak azért is odafigyelhettünk az utóbbi időben, mert évek óta a legragyogóbb hazai karmesterek dirigálják őket. Az idei szezontól pedig újra vezetőkarmester áll az együttes élén, Vajda Gergely személyében, aki már több koncerten is nagyszerűen vezényelte a zenekart, érthető hát, hogy gyümölcsöző együttműködésüket még szorosabbra fűzték. A dirigens az új szerepében való bemutatkozáshoz igen impozáns műsort választott, több mint két évszázad muzsikáját, a bécsi klasszicizmust, a késő romantikát és a kortárs zenét ölelte fel a program. Nem csupán a rövid bevezető gondolatai alapján tűnődhettünk el, mit is jelent számunkra a művészet és az elmúlt korok zenéje (Vajda Gergely arról beszélt, miért nélkülözhetetlen emberi létünkhöz a muzsika), de a darabok és azok viszonya is a múlttal való szembenézésre késztetett.

A Savaria Szimfonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)

Eötvös Péter Dialógus Mozarttal című alkotása már címében is reflektált a múlt zenéjére, a zeneszerző Mozart jegyzetfüzetéből álló töredékekre épített, melyeket először da capo című, cimbalomra és kamaraegyüttesre írott alkotásában dolgozott fel. Most a salzburgi Mozarteum felkérésére készült nagyzenekari átdolgozás hangzott el. Izgalmas ötlet napjaink egyik legjelentősebb kortárs magyar zeneszerzőjével indítani az évadot, ám a Dialógus Mozarttal nem tartozik azon darabok közé, amelyek komolyabb kihívás elé állítanák a közönséget. Nem így a muzsikusokat,

A Savaria Szimfonikus Zenekar feszes és precíz előadása nem nélkülözte a játékosságot sem, és helyenként fel lehetett fedezni a darab elődjéből származó kamarazenei hangzás nyomait. A mű mégsem csupán kreatívan kombinálható alapanyagként tekintett a múlt zenéjére, egy pillanatra a csellók és a szordínóval játszó rézfúvósok hangzása nosztalgiába vonta a Mozart-muzsikát. A zeneszerzők évszázadokon átnyúló párbeszéde mellett hirtelen megjelent a távolság is, az érzés, hogy ez a művészet mégsem lehet már maradéktalanul a miénk – mely gondolat aztán a második részben teljesedett ki.

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)

Eötvös Péter közvetítő közege után direktebb kapcsolatba is kerülhettünk Mozarttal, a zenekar az első rész második felében az A-dúr hegedűversenyt játszotta. Remek volt hallani, az együttes micsoda összhangban képes nagy zenei íveket megformálni, és a zeneszerzőre jellemző stílust és eleganciát sem kellett nélkülöznünk. Ebben a darabban az együtteshez egy kiváló szólista, Kokas Katalin csatlakozott, akinek nemcsak virtuozitása miatt volt különösen emlékezetes a produkciója, de szépen kiemelte a Mozart-zene sokszínűségét – természetesen megint csak a zenekarral együtt –, emlékezetes volt, amikor a második tételben a muzsika váratlanul elkomorult, hasonlóképpen a zárótétel kísérteties futamaihoz. És még egy meglepetést is kapott a közönség, a darab után ugyanis a hegedűművész férjét, Kelemen Barnabást is színpadra szólította, akivel ráadásként egy Mozart-duótételt játszottak.

A második részben aztán egy monumentálisabb feladat várta a zenekart, Mahler I. szimfóniája hangzott el. A zenetörténetnek ez a korszakos remekműve minden muzsikus számára óriási kihívást jelent, nem csak technikai értelemben. „Mahler egész életműve egy nagy gyászinduló” – jegyezte meg egyszer a karmester, Vajda Gergely, és ez fokozottan igaz az I. szimfóniára, melyben konkrétan szerepel is egy gyászinduló tétel, eközben pedig csodálatosan összetett képet nyújt egy letűnő korról. A Beethoven-utánérzésű első tétel még a német romantika világát festi a szemünk elé, akárcsak a zeneszerző saját, A vándorlegény dalai című dalciklusából idézett természetképek. Mégis tökéletesen érezhetjük, hogy

A darab mintegy újra kézbe veszi a régi szépségeket, megcsodálja, visszapillant rájuk, majd hagyja őket a távolba veszni (gondoljunk a zárótételben felbukkanó, korábbi zenei anyagokra), miközben előrevetíti az egész közép-európai világ felbomlását. Hihetetlen belegondolni, hogy a mű még a 19. században keletkezett, Mahler pedig 1911-ben meg is halt, a darab mintha csaknem száz év, az 1918/20-ig tartó időszak történelmi eseményeit foglalná magába.

A Savaria Szimfonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)

Azt hiszem, Mahlert csak nagyon jól vagy nagyon rosszul lehet előadni, olyan értelemben, hogy minden megvalósítás, ami nem nagyon jó, szükségszerűen nagyon rossz lesz, a közönség csak akkor képes megérteni és átérezni a zenei anyag komplexitását, ha annak szervezőelvei az előadásban maradéktalanul érvényesülnek, máskülönben az egész darab kaotikus hangkavalkádba fullad. Ezzel szemben

említhetnénk akár a rézfúvósokat, akár a csellót, a nagybőgőket, az éteri magasságokat megjáró hegedűket, de a harmadik tétel melléktémájáért a fafúvósoknak is küldenék egy képzeletbeli virágcsokrot.

A Savaria Szimfonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)

Mi is lenne alkalmasabb téma egy évadkezdéshez, mint számba venni, hogyan viszonyulunk mi, a jelenkorból a zenéhez, beleértve annak történeti múltját is? Vajda Gergely vezetőkarmester és a Savaria Szimfonikus Zenekar átütő erejű produkcióval mutatta meg, hogy miközben identitásunk elválaszthatatlan része mindaz, ami régen történt, mégis csak egy bizonyos távolságból lehetünk képesek megfigyelni azt.

Ha pedig az elmúlás olyan szép, mint ahogy ezen a koncerten hallhattuk, akkor talán nem is annyira rossz dolog.

Fejléckép: A Savaria Szimfonikus Zenekar és Vajda Gergely (fotó/forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)