Ha belegondolunk, a klarinét-cselló-zongora apparátus klasszikus repertoárja igen csekély (persze ami van, például a Beethoven- és a Brahms-trió, zseniális), de annál több kompozíció született erre a felállásra a XX. és a XXI. században. Németország valahol mindig is klasszikus zenei nagyhatalom volt, a kortárs zenének pedig egyik legtermékenyebb táptalaja, elég, ha csak
Trio Catch
a Kölni Rádióra gondolunk, amely több XX. századi zeneszerzőnek volt kísérletező terepe, köztük Stockhausennek és Ligetinek. Így történhetett, hogy az Európai Hangversenytermek Szervezetének (ECHO) németországi tagjai, azaz Dortmund, Köln, Baden-Baden és Hamburg koncertközpontjai egyöntetűen a hamburgi székhelyű együttest, a Trio Catchet delegálták az idei Rising Stars turnéra (tagjai: Pecze Boglárka – klarinét, Eva Boesch – cselló, Sun-Young Nam – zongora), akik, a fentebb említettek értelmében többnyire a XX. század második feléből és az elmúlt másfél évtized terméséből válogatták össze műsoraikat, amellett, hogy a klasszikus gyöngyszemek is elhangzottak. A 2009-ben, az Ensemble Modern frankfurti akadémiáján megalakult trió nagy sikerrel mutatkozott be Budapesten is idén márciusban, április 14-én pedig – ugyancsak a sorozat keretében – a bécsi Konzerthaus Schubert-termében léphettek fel.
Az angol reneszánsz népszerű virginalista-szerzőjének, John Bullnak két billentyűs darabját is átírta a trióra a Karlsruhéban élő magyar zeneszerző, Illés Márton, amelyek közül az In nomine VI meghitt kezdetnek bizonyult: az egyszerűnek ható, ám effektjei miatt intonációjában egyáltalán nem könnyű kompozíció finom pianói és végtelen ívei teremtettek lélegzetvisszafojtott atmoszférát. A három hangszer fület gyönyörködtető elegyet alkotott, a cselló sordinós hangja pedig kifejezetten historikus, viola consort-hangzást juttatott eszembe.
Trio Catch
Leoš Janáček népszerű, bár oly gyakran nem hallható műve, a csellóra és zongorára komponált, Berengyej cárról mesélő Pohádka nem sokkal azután keletkezett, hogy a zeneszerző elvesztette Olga lányát. Eva Boesch és Sun-Young Nam előadásában ihletett pillanatoknak lehettünk tanúi: míg a zongora fátyolos, lebegő játéka a darab lírai vonalát erősítette, addig a csellón inkább földhözragadtabb, drámaibb hangokat hallhattunk, bár ezek a hangok lehettek volna valamelyest zengőbbek, testesebbek. A félidőt Pecze Boglárka zárta Karlheinz Stockhausen Der
Pecze Boglárka
kleine Harlekin című darabjával, amelynek nagytestvérét, a Harlekint a szerző Suzanne Stephens számára írta, megkomponált ritmikus dobogással és tulajdonképpen teljes koreográfiával. A szerző meghagyta annak a lehetőségét, hogy a klarinétos tablajátékos vagy más ütős kíséretével játssza el tisztán csak a zenét, de Pecze Boglárka nemcsak kifejezően klarinétozott – hol futva vagy akár fekve is! – és fölényesen eljárta az előírt lépéseket, de mindezt Harlekinnek öltözve: színes bohócdresszben, fehérre festett arccal tette, kiegészítve a pontos instrukciókat sajátos mimikával és gesztusokkal, többször is megnevettetve a közönséget. Akár finálénak is beillett volna. De nyilván nem a trió koncertjén.
Az együttes a második részt a másik John Bull-feldolgozással folytatta: az In nomine XII előadásáról is hasonlókat mondhatok: lenyűgözött, ahogyan végig egy viszonylag halk hangtartományban bontakozott ki, haladt előre a darab. A közönség soraiban jelen lévő osztrák zeneszerző, Johannes Maria Staud a Trio Catch felkérésére, a Rising Stars sorozatra komponálta Wasserzeichen (Auf die Stimme der weißen Kreide II) című művét. Az izgalmas, nehezen beskatulyázható vagy akármi máshoz hasonlítható darab gyakran beszédszerű, deklamatív stílusával fogott meg, továbbá formai arányaival és gesztusaival, amelyeket a fiatal muzsikusok nagyszerűen mutattak meg, főleg a basszusklarinét és a zongora gyors hangulat- valamint játékmód-váltásai maradtak emlékezetesek. Koncertjét a Trio Catch klasszikus „slágerrel”, a nevében is slágerre utaló Beethoven-művel, a Gassenhauer-Trióval fejezte be, nyomatékosítva meggyőződésüket, mely szerint kortárs művek se lennének a klasszikus repertoár nélkül.
Az első tétel legnagyobb előnye játékossága volt, pergő futamokkal és robbanásszerű sforzandókkal téve élettelivé az előadást, a lassú tétel bámulatos pillanatokat tartogatott – ó, az az érzékeny maggiore-minore váltás és a cselló korábban hiányolt teltsége a mély regiszterekben! –, a finálé pedig, ahogyan a szünet előtt is, érzékletesen bizonyította, hogy humorérzék nélkül nem érdemes zenélni.
Ezt a ráadással fejelték meg, hiszen Pecze Boglárka fel is konferálta a minden bizonnyal valaha hallott legrövidebb darabot: Franco Donatoni alig félperces szösszenetét, az 1998-ban komponált Ellyt, amely tömörsége okán második ráadásnak is megkapó, hovatovább, elkapó volt: Trio Catch – nomen est omen.
hírlevél
