A művészet történetének izgalmas fejezetei közé tartoznak azok a barátságok, amelyek hátterében két nagy alkotóegyéniség egymás iránti megbecsülése és szolidaritása áll. Harmonikus vagy épp viharos művészbarátságokra bőven kínál példákat irodalom, képzőművészet és zene: Goethe és Schiller, Gauguin és van Gogh, Bartók és Kodály.
Felix Mendelssohn
A Müpában immár hagyományos zeneszerző-maratonok sorát 2008-ban nyitotta meg a Csajkovszkij műveiből rendezett egynapos koncertfolyam. Azóta még hét további zeneszerző követte egymást a felfokozott hangulatú téli hétvégéken: Dvořák, Beethoven, Schubert, Mozart, Bartók, Bach és Stravinsky. Eddig tehát az volt a jól bevált gyakorlat, hogy mindig egy és ugyanazon zeneszerző művei uralták a budapesti Folle Journée-t.
Mendelssohn, Schumann szemével
„Mendelssohnt 1835 augusztusában látja először [Schumann] a lipcsei Gewandhausban [...]. Mendelssohn szeptemberben költözik végleg Lipcsébe, s ettől kezdve gyakran összejárnak. Kiváló értelmét, rendkívül nagy műveltségét, éles ítélőképességét a legnagyobbra becsülte Schumann, az ő dicséretét tartotta szinte a legfontosabbnak. Bámulta csodálatos tájékozottságát és jólértesültségét. »Neki sohasem lehet újat mondani« – írja visszaemlékezéseiben. Életében, csakúgy mint művészetében, a lezárt teljességet, a klasszikus mértéktartást becsülte a legjobban, azt talán, amiről úgy érezte, hogy neki magának nem adatott meg, s nem lehet osztályrésze. Ez a háttere annak a megjegyzésnek is, amellyel Mendelssohn zongorajátékát egy helyen Mozartéhoz hasonlítja. A csodagyermeket látja benne mindig, akinek a zseniális megoldások érett gyümölcsként az ölébe hullnak, s a művelt zenészt, akinek minden zenei forma engedelmesen simul a keze alá. A Neue Zeitschrift für Musik kritikái között ünnepi méltatásszámba mennek a Mendelssohn műveiről szóló recenziók; a kommentált művek között ott találjuk a Lieder ohne Worte nem egy kötetét, a fisz-moll capricciót, az op. 6-os Zongoraszonátát, a Melusina-nyitányt, a három Capricciót, a d-moll zongoraversenyt és zongoratriót, a Paulus-oratóriumot, a zongora–cselló-szonátát, az Orgonakoncertet, az Olasz szimfóniát és természetesen a Szentivánéji álom-nyitányt.” (Kroó György: Schumann – részlet. Kis Zenei Könyvtár, 1958).
Most frappáns ötlettel újít a Müpa és a Fesztiválzenekar: egy napon két alkotó osztozik – de nem akármilyen két szerző. Olyan párosról van szó, melynek tagjai ismerték, szerették, támogatták és inspirálták egymást. Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) és Robert Schumann (1810–1856): két német romantikus zeneszerző, ha nem is évre egykorúak, de egymáshoz közeli időpontban születtek, és mindketten tragikusan rövid életet éltek. A legizgalmasabb művészbarátságok legfőbb jellemzője általában az, hogy ezekben ellentétek és hasonlóságok egészítik ki egymást: sok a termékeny ütközés az alkatok, gondolkodásmódok között – de sok a megfelelés is. Mendelssohn és Schumann esetében bőven kínálkozik mindkettő. Mindketten felvilágosult környezetből származtak: Schumann apjának könyvkereskedése volt Zwickauban, a Berlinben nevelkedő Mendelssohn pedig a felvilágosodás nagyhírű filozófusa, Moses Mendelssohn unokájaként már a szülői házban kora szellemi elitjével találkozhatott, Heinétől Humboldton át Goethéig, aki csodálta a gyermekzsenit.
Mendelssohn is, Schumann is a progresszió híve volt, mindketten újat akartak a művészetben. Mendelssohn harmonikus alkat, szelíd, lekerekített, klasszikus személyiség, vele ellentétben a mániás depressziós, életét elmegyógyintézetben végző Schumann viharosan zaklatott, romantikus lélek, akinek zenéjéből is minduntalan kihallani ezt a dúltságot. A kézsérülés miatt elvetélt zongorista Schumann két nagy műfaja a zongoramuzsika és a dal (Mendelssohn és Schumann zongoraműveit a Fesztivál Színházban, illetve az Üvegteremben két koncerten is hallhatjuk: az egyiken a Zeneakadémia hallgatóitól, a másikon zeneiskolai növendékektől). E kettő Mendelssohn számára is fontos, de egészen másképp: az ő zongorazenéjét a kiegyenlített hangulatvilágú Dalok szöveg nélkül sorozata uralja (részben ezekből szerepel válogatás Várjon Dénes és Simon Izabella hangversenyén), egyéb zongoraműveit viszont ritkán játsszák, dalai pedig nem foglalnak el olyan jelentős helyet az életműben, mint a Schumannéi. (Schumann dalai közül az op. 40-es Öt dal és az op. 39-es Dalcsokor hangzik el Anna Lucia Richter és Michael Gees előadásában, a Fesztivál Színház pódiumán.)
Fischer Iván (Fotó/Forrás: Stiller Ákos)
Mendelssohn vonzódott a tágasabb horizontú műfajokhoz: jelentős oratóriumokat komponált, és elmondhatjuk, hogy bizonyos nagyobb horderejű, nagy apparátusú műveit Schumann éppen Mendelssohn példáján felbuzdulva alkotta meg. Mint a romantikusok legtöbbje, mindketten jellegzetesen „irodalmi” zeneszerzők voltak: remekül példázzák ezt Schumann Heine-megzenésítései vagy E. T. A. Hoffmann művei által ihletett zongorasorozatai (Kreisleriana, Fantasiestücke), Mendelssohnnál pedig az olyan művek, mint a maratonon a Fesztiválzenekar és Fischer Iván koncertjén megszólaló Szentivánéji álom kísérőzene. Osztoztak a múlt iránti csodálatban, sőt a múlt feltámasztásának igényében is: Mendelssohn, a Máté-passió újrafelfedezője volt a mai historikus régizene-mozgalom előfutára, Schumann pedig, aki a Zenei házi- és életszabályok lapjain az ellenpont és a generálbasszus tanulmányozására buzdítja muzsikustársait, Bachról így ír: „a Wohltemperiertes Klavier legyen mindennapi kenyered.” Életrajzi egybeesés, hogy pályájuk egy szakaszát (ugyanabban az időben) mindketten Lipcsében töltötték – ez volt megismerkedésük színhelye is. Mendelssohn már gyermekként mozartian tökéletes műveket alkotott – a maraton műsorán szereplő művei közül korai a h-moll vonósszimfónia, a d-moll hegedűverseny, de az Oktett is (a szimfóniát a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a hegedűversenyt Baráti Kristóf szólaltatja meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem falai között, az Oktettet a BFZ tagjai adják elő a Fesztivál Színházban).
Robert Schumann
Schumann problematikusabb alkotó, akinek felkészültségét – például zenekari írásmódját – több bírálat érte az elemzők részéről. Mendelssohnt megihlették a tájak: erre kínál példát az Olasz és a Skót szimfónia vagy a Hebridák-nyitány (utóbbi kettő a maraton műsorán is szerepel: a szimfóniát a Pannon Filharmonikusok játsszák el Vass András, a nyitányt a MÁV Szimfonikusok Csaba Péter vezényletével). Schumann zenéjében kevesebb a tájleíró vagy illusztratív elem (miközben persze nála is ott a „Tavaszi” vagy a „Rajnai” szimfónia) – őt inkább az emberi psziché nem kevésbé vadregényes belső tájai foglalkoztatták, ezt példázza a maraton műsorán az a-moll zongoraverseny (Fejérvári Zoltán, Budapesti Vonósok, vezényel Kovács János), vagy a 4. szimfónia (MÁV Szimfonikusok, vezényel Csaba Péter).
Mendelssohn, Schumann szemével
„Mendelssohnt 1835 augusztusában látja először [Schumann] a lipcsei Gewandhausban [...]. Mendelssohn szeptemberben költözik végleg Lipcsébe, s ettől kezdve gyakran összejárnak. Kiváló értelmét, rendkívül nagy műveltségét, éles ítélőképességét a legnagyobbra becsülte Schumann, az ő dicséretét tartotta szinte a legfontosabbnak. Bámulta csodálatos tájékozottságát és jólértesültségét. »Neki sohasem lehet újat mondani« – írja visszaemlékezéseiben. Életében, csakúgy mint művészetében, a lezárt teljességet, a klasszikus mértéktartást becsülte a legjobban, azt talán, amiről úgy érezte, hogy neki magának nem adatott meg, s nem lehet osztályrésze. Ez a háttere annak a megjegyzésnek is, amellyel Mendelssohn zongorajátékát egy helyen Mozartéhoz hasonlítja. A csodagyermeket látja benne mindig, akinek a zseniális megoldások érett gyümölcsként az ölébe hullnak, s a művelt zenészt, akinek minden zenei forma engedelmesen simul a keze alá. A Neue Zeitschrift für Musik kritikái között ünnepi méltatásszámba mennek a Mendelssohn műveiről szóló recenziók; a kommentált művek között ott találjuk a Lieder ohne Worte nem egy kötetét, a fisz-moll capricciót, az op. 6-os Zongoraszonátát, a Melusina-nyitányt, a három Capricciót, a d-moll zongoraversenyt és zongoratriót, a Paulus-oratóriumot, a zongora–cselló-szonátát, az Orgonakoncertet, az Olasz szimfóniát és természetesen a Szentivánéji álom-nyitányt.” (Kroó György: Schumann – részlet. Kis Zenei Könyvtár, 1958).
Mindkettejük pályáján és magánéletében a lelki társ kulcsszerepét játszotta egy-egy inspiráló nőalak, aki Schumann esetében a feleség, Clara Wieck, Mendelssohnnál érdekes módon a négy évvel idősebb (szintén tehetséges zeneszerző) testvér, Fanny. Felix leírhatatlan ragaszkodással szerette Fannyt – aligha lehet véletlen, hogy nővére 1847 májusában bekövetkezett halálát csupán pár hónappal élte túl. Végül még egy párhuzam: mindketten megpróbálkoztak az opera műfajával, de egyikük sem aratott sikert. Mendelssohn és Schumann: két harcostárs, két szövetséges, akik egy romantikus Dumas- vagy Stendhal-regény hőseinek nemes tartásával és tisztaságával álltak ki egymásért, vetélytársi féltékenységet nem ismerve, önzetlenül. Hasonlók is voltak és különbözőek is – de megértették egymást a különbségek ellenére, és a hasonlóságok sem késztették arra őket, hogy egyikük utánozza a másikat. Valóban ilyen lovagiasak és nagylelkűek voltak? Minden jel arra mutat, hogy a barátság idealizált képe nem legenda. Két ikercsillag, mindketten külön-külön is eléggé ragyogóak – de érdemes olykor együtt, egymás fényében is szemlélni őket, erre kínál alkalmat a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar maratonja, a maga egymáshoz kapcsolódó, szűk egyórás szimfonikus és kamarazenei koncertjeivel, amelyeken szokás szerint fellép a magyar zenei élet színe-java.
hírlevél
