Részletes műsor

• Kurtág György: Fúvósötös

Zongorista, kamarazenész majd zeneszerzés diplomájának megszerzése után – nagymértékben az ’56 után Magyarországon uralkodó elnyomás miatt – alkotói válságba került a harmincas éveiben járó Kurtág György. Többek között ennek leküzdésére 1957–58 között egy évet Párizsban töltött, ahol Messiaen, Milhaud és Deutsch mellett tanulhatott, mégsem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy semmi sem igaz az őt körülvevő világban, s lassan elveszti a talajt lába alól. A válságából végül Marianne Stein pszichológus segítette ki, az ő tanácsára kezdett el miniatűr zenei formákban gondolkodni, melynek legelső eredménye az op. 1 vonósnégyese. A kvartettet rögtön követte egy másik kamaramű, az op. 2 fúvósötös, amelyet egy volt diáktársának, Sulyok Ferencnek dedikált, és amely a vonósnégyeshez hasonlóan szintén nyolc aforisztikus rövidségű tételből áll. Az aleatorikus, helyenként improvizatív elemeket is felhasználó mű nagy teret ad az előadó fantáziájának, ugyanakkor jelentős technikai követelményeket is állít a kvintettformációval szemben.

• Bartók Béla: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

A kétzongorás szonáta az egy évvel korábbi Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című kompozícióval együtt Bartók művészetének kvintesszenciája. Ezek a legtökéletesebb Bartók-művek, amelyek még a pálya csúcsait jelző 1930-as évek terméséből is kimagaslanak. Akárcsak a Zenét, a Szonátát is Paul Sacher rendelte Bartóktól, akit már régen foglalkoztatott a zongora és az ütős hangszerek hangzásának kombinációja (amint ezt az 1. és a 2. zongoraversenye is tanúsítja). Bartók 1937 nyarán komponálta, és 1938 januárjában mutatta be felesége, Pásztory Ditta és két svájci ütős közreműködésével. A komponista kimeríthetetlen hangszínfantáziája a nagyszerű témák fejlesztésének tipikusan bartóki technikájával párosul.

A bevezetés keletkezészenéje a szonáta-főtétel Allegro barbaro-típusú, energikus táncában robban ki. A lassú középtétel a bartóki Éjszaka zenéje egyik legoptimistább változata. Misztikus, mágikus középrészében a természethangok, az erdő nesze, a szél zúgása, madarak éneke kel életre. A finálé fékezhetetlen jókedve és a régi világbeli muzsikát is megidéző befejezés Bartók humorának egyik legszebb példája.

Ligeti György

• Ligeti György: Kammerkonzert

Kamarakoncertjét Ligeti György 1969-70-ben komponálta a bécsi „Die Reihe” együttes számára; ez az együttes mutatta be a művet a Berlini Ünnepi Hetek keretében 1970 október 1-jén, Friedrich Cerha vezényletével. A darab 13 előadóra készült, akik fuvolán (illetve pikkolón), oboán (illetve oboe d’amorén és angolkürtön), klarinéton, basszusklarinéton (illetve 2. klarinéton), kürtön, tenorharsonán, csembalón (illetve Hammond-orgonán, esetleg harmóniumon), zongorán (illetve cselesztán), 1. hegedűn, 2. hegedűn, brácsán, gordonkán és nagybőgőn játszanak. A Kamarakoncert címe a szólistákból álló, kicsiny előadói apparátusra utal; nagyformája szerint azonban inkább négytételes, klasszikus szimfóniára emlékeztet, amelyben a Scherzo szerepét egymástól független tempóban, motorikusan zakatoló szerkezeteket imitáló, száraz humorú tétel játssza. A mű határvonalat jelent Ligeti életművében, amennyiben az I. és a III. tételben a 60-as évek meghatározó zeneszerzői eljárásai, a lassan mozgó clustereket létrehozó szólamok mikropolifóniája, illetve a szólamszövés alapjául szolgáló kánontechnika figyelhetők meg; sőt, ezek a tételek ezeknek az eljárásoknak a legkomplexebb, leginvenciózusabb megtestesülései közé tartoznak.

A II., lassú tétel kevésbé tipikus amazoknál, jellegzetessége a mikropolifónia lelassulása és ezáltal appercipiálható dallamtöredékek felbukkanása. Az addigi eszközök túlhaladására való törekvés a zárótételben a legszembetűnőbb: a szólamok polifon kontrollja változatlan ugyan, a kánontechnika azonban csak elhanyagolható szerepet játszik, s a kürt és a pikkoló szólamában szinte tüntetően jelenik meg egy tizenkét fokú dallam.

• Eötvös Péter: Da capo

A hazai kortárszenei és jazzélet egyik állandó szereplője Lukács Miklós cimbalomművész, többször hallhattuk már Kurtág György vagy Eötvös Péter műveinek előadójaként. A 2013–2014-ben született Eötvös-darab (da capo) kifejezetten az ő művészi adottságainak figyelembevételével készült. A kompozíció kiinduló dallamai Mozart vázlatfüzeteiből származnak, töredékek, témaötletek, melyek jelentős részéből nem lett – vagy nem a felvázolt alakban lett – befejezett kompozíció. Eötvös Péter ezeket a dallamokat a hallgató számára is jól észrevehetően megmutatja, de azonnal továbbfűzi, átalakítja őket. Mozart témái szinte azonnal átalakulnak a 18. században még ismeretlen összetételű kamaraegyüttesben, s a sok évszázadot átívelő zenei utazást különösen kalandossá teszi, hogy a szóló olyan hangszeren (cimbalmon) szólal meg, melyeket a 18. században még nem használhattak.