A Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard - híres 18. századi tenorok - emlékének dedikált hangverseny szólistája, az angol Ian Bostridge mintha az első, valóban világhírű tenorgeneráció reinkarnációja volna. Az alsó regiszterben kifejezetten testes, baritonszerű hangszín, a mozgékony középregiszter és nem túl magas, kissé tompábban zengő felső tartomány tökéletesen megfelel a hősi karakterek bel canto előtti hangszíneszményének. S hogy vivőerő dolgában is ideális volt-e Bostridge produkciója, nem tudhatom, hiszen túlságosan is ideális helyre szólt a jegyem. A folyosói híradóból az énekes megfázásáról értesültem, a diagnózist a koncert részben alá is támasztotta, de a gyengélkedés sem a művészi, sem a technikai nívón nem hagyott nyomot.

A kíséretet a Fabio Biondi vezette Europa Galante muzsikusai látták el, akik az énekes pihenőidejében magas színvonalon zenéltek. A historikus felfogásban játszó, ám kifejezetten visszafogott és szolid ötletekkel előhozakodó együttes mindkét félidőben nehézen lendült játékba és kissé hosszasan melegedett be. Telemann F-dúr szvitjével indult a program. A német barokk mester zenéje jól passzolt a zenekar habitusához: a néha kifejezetten lapos és közhelyes muzsikában meglepő és zsenit sejtető tételek, tételrészek bújtak meg; hasonlóan Fabio Biondi hegedüléséhez, melyben egyszer-egyszer hamiskás nyeszetelésre, máskor felvillanyozó megoldásokra figyelhettem fel.

Az énekes program Caldara „Lo so con periglia" (Joaz) kezdetű áriájával kezdődött. Az „ismeretlen" kompozíció elsőre nem tűnt igazán izgalmasnak, ám a hangszín, a hangfaj megismerése szempontjából jó „előtanulmánynak" bizonyult. Az első szemelkerekítésre Vivaldi muzsikája adott okot. Egyfelől az ének könnyedsége és a drámai kifejezőeszközök választékos és ízléses használata keltett feltűnést, másfelől nagyon kellett figyelni a da capo ária visszatérésének ornamenseire: Bostridge-tól oly távol áll az extravagancia, hogy fókuszált figyelem nélkül díszítései szinte észrevétlenen maradnának.

Az első félidő legértelmesebb - vagy fogalmazzunk így: a leginkább értelmező - énekét egy angol nyelvű dalban véltük felfedezni. Boyce (Solomon - Softly rise, o southern breeze) a számot bizonyára John Beard hangjára gondolva komponálta, s Bostridge (technikai értelemben) érezhetően könnyedén azonosult a zenei anyaggal. Az énekesről (azaz Beardről) azonban nem Boyce műve festette a legérzékibb és legreálisabb képet, hanem a második részben hallott Händel-tételek, különösen a ráadásnak adott Lurcanio-ária (az Ariodante című operából). Túl azon, hogy ezen a koncerten is meggyőződhettünk Händel kivételes zsenijéről (a kortársak zenéje, ideértve még Vivaldit is, sápataggá váltak egy-egy Händel-darab után), képet kaptunk arról, hogy miként komponál egy virtuóz vokális szerző egy konkrét, valóságos hangra, mit is jelent a személyre szabott kompozíció. Csak most sajnálhatjuk igazán, hogy Bostridge lemezbemutató koncertnek is beillő műsorát épp így alakította ki, illetve hogy turnéprogramjai közül nem a Händel-zenében gazdagabb verziót hozta el Budapestre (például azt, amit az English Concert társaságában, Bécsben ad elő 2011 januárjában).

Kicsit kilógott a sorból Scarlatti darabja (Se non qual vento), melyet gyaníthatóan nem is a hivatkozott tenorok valamelyikének írt. Maga a mű sem volt különösebben érdekes. A második részt indító zenekari szám (Corelli: D-dúr concerto grosso, op. 6/4) a Telemann-darabban tapasztaltakat erősítette meg. Fabio Biondi most is bátorkodott hamisan játszani, ám mindez ugyanúgy nem zökkentette ki, mint vergődést idéző díszítései. A második hegedűs keményebb, rátartibb és merevebb hegedülése pusztán magabiztosságával is magára vonta a hallgató kitüntető figyelmét. Persze Biondi ezúttal is mutatott néhány zamatosabb megoldást, és ezek is oly váratlanul bukkantak fel játékában, hogy kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy e különlegesebb megoldásokat a pillanatnyi elmezavar hívta életre. De hát éppen ezekért az elmezavarokért járunk hangversenyre.

Vagy nem?