A hangversenyen három Szokolay-alkotás hangzott fel: a 2009-ben komponált Nyitányfantázia, az 1966-os Trombitaverseny és a szünet utáni első számként az 1964-ben írott Vérnász c. opera újonnan hangszerelt négytételes szvitje. Közben az első részben a Táncszvit, a koncert legvégén pedig a Psalmus Hungaricus dallamai csendültek fel.
Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)
Ez utóbbiak szerepeltetése is egy emlékkoncert részei lehetnének – köztudomású, hogy egy 1923-ban, Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára szervezett hangversenyre íródott mind a két remekmű. A nyitódarab, a 2009-es Nyitányfantázia nagy hangtömbökből építkezve, alapvetően teljesen tonális szerkezettel, könnyen felismerhető dallamvilággal köszöntötte a zsúfolásig megtelt nézőteret, szép hangszínek és kanyargó dallamok töltötték be a teret, de mégis egy kicsit hiányérzetem támadt: nem mutatott nagy változatosságot, drámaiságot a mű, és néha úgy tetszett, hogy a zenekar is, minden igyekezete ellenére, nem nagyon tudja felvillantani a szerző zsenijét ebben az alkotásban. Pedig nagyon szépen, koherensen játszottak, a dirigens, Kocsis Zoltán pedig a tőle megszokott éleslátással igyekezett a lényeget kiemelni, a zenei folyamatokat megjeleníteni ebben a muzsikában, amely kissé egyhangúnak tetszett. A vonósok nagyon szép, szonórus hangzásokkal vettek részt a játékban, a nyitányban több, egymással kontrasztáló téma tért vissza, és mindenekelőtt a csőharangok, amelynek hangjai ünnepélyességet kölcsönöztek az alkotásnak – bár voltak pillanatok, amikor a rengeteg zúgás között magát a dallamot nem nagyon lehetett kivenni.
Kocsis Zoltán, Boldocki Gábor és a Nemzeti Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)
A Táncszvit esetében teljesen más világba nyitottunk be. Bartók hatalmas zenekara Kocsis keze alatt valamiféle nagyra nőtt kamaraegyüttes hatását keltette – mint már annyiszor. Ha a Bécsi Filharmonikusok Mahler-játékáról azt írhattam tavaly, hogy anyanyelvként beszélik a szerző muzsikáját, itt Bartók esetében lettek hasonló gondolataim. Már a fagott lépkedése, ravaszul kötött melódiája szinte beszélt az elején, pedig tempóban volt tartva, mégis, a leheletnyi, a nyelvi hangsúlyozásra figyelő artikulációi élményszámba mentek – és akkor még csak kb. 15 másodperc telt el a darabból. A folytatásban sem csalódtam. A Mandarint próbálgató második tétel zakatolása, harsona-névjegye mellett a hegedűkön újra és újra finoman, érzékenyen tért vissza a promenádszerű dallam. A középrész pentaton vidámsága nemcsak pontos, hanem hetyke is volt, a klarinétszóló mesébe illően felelt a fagottnak, és a romános dallam ritmikai bukfencei között egyszerűen úgy éreztem, mintha pezsgőfürdőben járnék, a zongoraszóló pedig érzékeny ritenutóval jelentkezett. Közben arra is jutott időm, hogy újra és újra rácsodálkozzam Bartók ezerszínű és teljesen kivételes zenekari érzékére, azonfelül arra, hogy Kocsis mennyire egyedi módon hallja, hogy mit kell egyensúlyban tartani, mit kell kiemelni, s hol futnak tovább a szálak a komponista kezében.
Az utolsó előtti, misztikus hangzású, egyperces tétel a mélyben futó dallammal és a tam-tammal remekbe szabottan sikerült, és a zárótánc utáni tapsvihar már teljesen megérdemelten köszöntötte a nagyon felkészült zenekart.
Kocsis Zoltán, Pataky Dániel és a Nemzeti Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)
Boldoczki Gábor trombitaművész szólójával hallhattuk ezek után – és a szünet előtt – a Trombitaversenyt, mely egy nagy ugrás az időben: az 1966-os esztendő a magyar szerzők életében azokhoz az évekhez tartoznak minden bizonnyal, amikor már járhatnak Európába kicsit bátrabban, hogy tapasztalatokat szerezzenek, a kinti zenei világgal betöltekezhessenek. A műsorfüzet tanúsága – és a darab hallatán – francia hatásokat fedezhetünk fel ebben az alkotásban: Szokolay 1962-ben találkozik Francis Poulenc-kel és a francia zene könnyedsége, világossága, humora megragadja – ennek nyomán keletkezik ez az egytételes koncert. A szólóhangszer feladata igen nehéz, mégsem puszta tűzijáték csupán ez a kissé elgondolkoztatóra sikeredett alkotás.
Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Posztós János, Müpa)
A szólóhangszer motivikus játéka során feltűnt, hogy nem fejezi be a dallamcsírákat, majdnem mindegyiket a levegőben hagyja, de a zenekar sem segít neki ebben, ezért rendkívül érdekes, áttört, szaggatott dallamvilág jellemezte ezt a darabot, amelynek interpretálásához Boldoczki két trombitát is használt, egy hagyományos zenekarit és egy kisebb, amolyan Bach-trombita jellegű hangszert. Előadása kiválóan sikerült, a nagyon nehéz belépések és égbe kiáltott dallamfürtök gyönyörűen koronázták az igen szépen hangszerelt és egységes hangzásvilágú zenekari szólamot. Ráadásképpen a szünet előtt egy harmadik rézfúvóssal, egy szárnykürttel jelent meg a tapsokat megköszönve, és Szokolay: Elégia c. rövid és nagyon szép darabját fújta el a közönségnek. A Vérnász, Szokolay Sándor leginkább ismert darabja, 1964-ben került színre, és osztatlan sikert aratott. A Lorca-dráma minden keserűsége, mély tragikuma, fájdalma, kegyetlensége és tomboló érzelmi viharai megjelenik ebben a nagyon sajátos hangú zenében, amelynek színpadi változatából előbb két, majd négytételes Szvitet írt a szerző. Azt gondolom, ezen az estén most volt a szerző zenei nyelvének leginkább értője és közreadója az előadói gárda. A különösen is invenciózus hangszerelés rendkívül professzionális előadásban hallatszott, és az is nyilvánvaló lett, hogy ez a mű bármelyik színpadon megállná a helyét a világban, még ebben a mintegy húsz perces zenekari változatban is. A csellók és a vonósok fájdalmas hangú témái között a Dies Irae parafrazeált dallamindítása is fel-feltűnt, és a mű végén egy időnként Bartók Hajszájára emlékeztető, fékevesztetten tomboló zárótételt hallhattunk (a rengeteg ütőhangszer, xilofon, harangjáték, dobok és csörgők, kasztanyetták roppant energiával zakatolták végig az utolsó nyolc percet), amelyet Kocsis hallatlan erős kézzel tartott egységben, és ismét megmutatta páratlan lényeglátó képességét. Ezzel a Vérnász-szvittel szívesen találkoznék a koncerttermekben máskor is, főképpen, mert a négytételes, végső és áthangszerelt verziót már az idősödő mester készítette a 2000-es években, ezért frissnek mondható azok számára is, akik ismerik az operát.
Somos Csaba, Antal Mátyás és a Nemzeti Filharmonikusok
A záró szám, a Psalmus, nagyon sokszor felhangzik, gyakorta úgy tűnik, hogy el sem képzelhető valamirevaló nemzeti ünnep, zenei köszöntés, fesztivál nyitó- vagy záróalkalma e nélkül az alkotás nélkül. Ennek azért komoly okai vannak, a mű valódi és nagyon komoly értékeket hordoz, de talán éppen ezért, a rengeteg előadás mögött nem mindig hallhatunk professzionális megvalósítást. A zenekar ismét megmutatta, mennyire élményszámba mehetnek Kocsis instrukciói a számukra. Már a nyitóütemek kürthangzása, a fényes és tiszta megszólalás ámulatba ejtett bennünket – de amúgy is végig kiemelkedett a négy kürt igencsak exponált helyeken való kezelése és kezeltetése, a rézfúvók hangzásának szép ércessége és a zenekar rendkívüli pontossága, egységessége. A Zsoltárost éneklő Pataky Dániel kifejezetten szenvedélyes stílusban, sok test- és arcjátékkal segítette kényes szólamát, amelynek legszebb pillanatai a hárfás középrészben és a „Keserűségem annyi nem volna” elborulásában voltak hallhatóak, Kocsis rendkívül érzékenyen adagolta a hangerőt a zenekarnak és a kórusnak, amely rendkívül erős és átélt módon, gyönyörű rubatókkal, precíz szólamegyensúllyal, és a végén zavarba ejtő semmibe hullással ajándékozott meg bennünket – alig merte a publikum a tapsot elkezdeni. Méltó volt az elődhöz, méltó volt az elődökhöz az este.
hírlevél
