Amikor másfél éve főigazgatóként elköszönt az Operaház társulatától, bejelentette, hogy a továbbiakban csak rendezni fog. Most mégis, hivatkozva tíz Kossuth-díjas művész levelére elvállalta a megbízott főigazgatói posztot.

– Eszem ágában sem volt viszszajönni. Sikereim színhelyén nem kívántam újra kockáztatni. Azzal a jóleső érzéssel távoztam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a „Ház” sikeres működéséért. Terveim között mindössze annyi szerepelt, hogy évente egy alkalommal rendezek. De mindenhonnan panaszáradat zúdult rám: a zenekari tagoktól a műszakig, énekkari tagoktól az énekesekig tucatjával hívtak vissza. A felém áradó bizalom és az Operaházhoz való öt évtizedes kötődésem késztetett arra, hogy változtassak eredeti elképzelésemen.

– A menesztett vezetők jogi útra terelték az ügyet, közben önnek az általuk megtervezett műsortervet kell megvalósítania, s igazodnia a véghezvitt változásokhoz. Hogyan érzi magát ebben a helyzetben?

– Nyilvánvaló, felemásan, mert nem a saját műsoromat valósítom meg. Mindenesetre olyan ütemezéssel hajtom végre, amelyet vállalhatónak tartok. Hangsúlyozom, hogy a sokat emlegetett megújítás nem más, mint a jómagam és elődeim által meghonosított műsorstruktúra lemásolása. Jelentős változás az lett volna, ha mondjuk az avantgárd felé elmozdul a színház, vagy ha mostantól csak klasszikusokat játszana. Az, hogy egy zenekart és egy kórust kettéválasztanak, technikai kérdés, aminek vannak előnyei és hátrányai. Nem nevezem megújulásnak a megnövekedett bürokráciát, mely előírja, hogy két aláírás helyett mindenhez több kézjegy is kell.

– Bármilyen kifogások merültek fel, talán mégsem lehet egy szabályosan lebonyolított pályázat útján kinevezett vezetőt leváltani úgy, hogy nem történik meg a helyzet körültekintő kivizsgálása. Nem nevezném vizsgálatnak, hogy a parlament kulturális bizottsági ülésén néhányan – a korábbi hangoskodók – felemelték a hangjukat…

– Valóban legitim vezetőség volt, de leváltásáról Rockenbauer miniszter úr ugyanígy döntött volna, ha tisztességesen tájékoztatják a tényekről.

– Az Operaház megérett a struktúraváltásra, ezt a korábbi kritikák és nemzetközi gyakorlat is megerősíti. Ön vitatja ennek szükségességét?

– Azt kifogásolom, hogy ilyen jellegű fő-zeneigazgatói megbízásra, mint amit Győriványi Ráth György kapott, soha nem volt példa az Operaház történetében.

– Ez nem adhatott okot az elmozdítására. Egyfolytában rossz szakmai döntésekről beszéltek, míg valójában a volt fő-zeneigazgató vezetési stílusát nehezményezték. Miért nem tudtak vele szót érteni?

– Nem tudom, de sokan állítják, hogy vezető énekesek nem tudtak kommunikálni vele. Magam többször felajánlottam, hogy segítek neki. Egy rossz szót nem mondtam rá. Ő meg a nyilatkozataiban az én tizenhét évesen írt önéletrajzomat vette elő, amit én anno kordokumentumnak szántam. Hasonló, a kor hangulatát bemutató írások születtek Thomas Manntól és Szent-Györgyi Alberttől.

– Önhöz hasonlóan az előző vezetés is megörökölte a kitűzött műsort, mégis, nagy vonalakban végrehajtották azt. Ennek ellenére támadták a koncepciót.

– Nem mondanám, hogy végrehajtottuk. A Don Carlosra más rendezés volt kitűzve. A nürnbergi mesterdalnokokat levették a műsorról, a Xerxest úgyszintén. A Rómeó és Júliára új rendezőt kértek fel, más díszletben jött létre az előadás. Én egyetlenegy darabhoz sem nyúltam hozzá. Egynek a helyét változtattam meg és egyet cseréltem.

– A betervezett Rómeó és Júlia a nyári bemutatón igen elmarasztaló kritikát kapott. A nürnbergi produkció a hatalmas költségigény miatt maradt el. Ezek alapos indokok…

– A Macbeth a nürnberginek a háromszorosába került.

– Ha vállalható az évad terve, akkor elődei valószínűleg jó úton haladtak. A házban megteremtett racionalizálás, gépesítés is elengedhetetlen volt. A várt állami támogatás is megérkezett. Miért nem kaphatták meg a lehetőséget, hogy levezényeljék a szezont?

– Nem én váltottam le őket. Én csak belekerültem a helyzetbe… Az új garnitúrát megtartottam, összesen két embertől váltam meg.

– Minden teátrumban az egyik központi kérdés a szereposztás. Ön milyen gyakorlatot követ?

– A mostani átmeneti helyzetben igyekszem begyógyítani a sebeket. Petrovics Emillel, Kovács Jánossal és Fülöp Attilával, azaz a művészeti tanács tagjaival egyetértésben, az ő javaslatukra a szereposztás tíz százalékánál változtattam.

– Ha már a művészeti titkár, Fülöp úr neve szóba került, énekesektől hallani az ő bevett gyakorlatát, hogy tudniillik rokoni és baráti alapon oszt szerepeket…

– Akkor van baj, ha a kifogások meghaladnak egy kritikus mennyiséget. Az előző vezetéssel szerintem ez volt a gond. Karmesterként nem ismerhettem meg Győriványi Ráth Györgyöt, vezetőként az minősíti őt, hogy ilyen mennyiségű konfliktust termelt ki maga körül.

– Az intézkedései javát ön megtartotta, tehát a reformok beváltak. Ezek szerint jó úton indult el a színház?

– Már miért ne tartottam volna meg azokat az intézkedéseket, amelyek közül nem egyet a saját pályázatom is tartalmazott annak idején? És miért rúgtam volna ki az új embereket? Miért kövessem azt a gyakorlatot, amit az egymást követő kormányok, hogy ellehetetlenítik emberek életét, csak mert mások döntése nyomán kerültek az illető posztra?

– A betervezett premierek számáról miként vélekedik?

– Soknak tartom. Önkritikát kell gyakorolnom, régebben előfordult, hogy magam is túlfeszítettem a húrt. Évi négy opera és két balett bemutatója reális a két színházban.

– Mire kötelezte magát, ameddig a megbízatása szól?

– Az új pályázat lebonyolításáig, az esztendő végéig törekszem minél sikeresebben vinni az előadásokat. A második fél év nem választható el az elsőtől, tehát bizonyos intézkedéseket a második fél évre vonatkozóan is meg kell hozni.

– Pályázik majd?

– A társulat nagy része szeretné. Nagyon félnek, hogy ki és mi jön ezután. Amennyiben a feltételek olyanok lesznek, amikkel egyet tudok érteni, nagy valószínűséggel beadom a pályázatomat. Az alapító okirat megváltoztatása alapvető feltétel. A lényeg ugyanis az, hogy az opera egyensúlyi műfaj, itt együtt van jelen színpad és zene. Van gazdasági érdek, van művészi érdek, és mindkettő érvényesülni akar. Valakinek egy végső egyensúlyozást el kell végezni, és neki a felelősséget is vállalni kell. Egészségtelen volt az előző struktúra, amelyben a fő-zeneigazgató hozta a döntéseket, de nem ő írt alá. Lehet változtatni, de nem öncélúan. Elismerem, hogy egy része annak, amit Győriványi Ráth György és Locsmándi Miklós az elmúlt évben csinált, értelmes változtatás volt, csak többségüket szerencsésebb lett volna 2-3 év alatt végrehajtani. Megfelelő beosztással, empátiával és főleg támadhatalan erkölcsi háttérrel.

– Milyen konkrét elképzelései vannak a továbbiakat illetően?

– Bárki is lesz a főigazgató, fontos lenne a „házhoz” kötni a fiatalokat: Hamar Zsoltot, Héja Domonkost, Kovalik Balázst, Kesselyák Gergelyt… Ők végrehajthatnák a reformokat.

– A reformok között szerepel, hogy a külföldön dolgozó magyarok, sztárjaink többet szerepelhessenek idehaza?

– Az én ötéves periódusom egyik súlyos hibája volt, hogy ebben az irányban a szegénység miatt nem mozdulhattam.

– Hogyan áll az énekesi létszámhoz?

– Az ideális létszám hatvan fő. Csakhogy én ezt a hatvanat a közalkalmazott művészeket a főszerepeket alakítókra értem, s nem az epizodistákra. Akiket pedig már nem lehet estéről estére felléptetni, elbúcsúztatom egy vagy két szereppel.

– Most, hogy megemelkedtek a bérek, várható változás? A haknik helyett színvonalas teljesítmény az anyaszínházban?

– Elismerem, abszurd állapot volt, hogy az itteni alacsony fizetések miatt korábban elsőbbséget élveztek a külső fellépések. Ezt az anarchiát nem óhajtom visszahozni. Látom a korábbi ügyetlenségeimet: hol volt rossz a szereposztás, tévedés a rendezőválasztás, elhibázott a bemutató időpontja. A vacakságok ideje lejárt.