Pár hete arról írtunk, hogy egy zongoraművész felhagyott a szakmájával, mert bosszantotta a klasszikus zeneipar elitizmusa. David Helfgott viszont a jég hátán is megél. Őt ugyanis nem érdekli a „szakma”, nem érdekli a „közeg”. Részint azért, mert a „mentális betegsége” arra ítéli, hogy mindez ne érdekelje. Másrészt, mert a „mentális betegségének” hála olyan érdeklődés övezi a személyét, hogy mindez nem is kell, hogy érdekelje.

A skizoaffektív zavar – amelyben David Helfgott a hetvenes évek pszichiáterei szerint „szenvedett” –, ijesztő terminusnak tűnik. Valóban vannak súlyos tünetei: téveszmék, hallucinációk, paranoiás epizódok, amelyeket a zongoraművész esetében is elektrosokk terápiával kezeltek. (A Ragyogj! című film azt sugallja, hogy ez csak rontott Helfgott állapotán, de ezt nem lehet bizonysággal állítani.) Viszont van ennek a mentális betegségnek egy olyan aspektusa, amely olyan tudatállapotba juttatja a beteget, amelyet az „egészséges” emberek is csodálni – és félni, rettegni – tudnak.

– és jó esetben a jót. David Helfgott viselkedését állandó, vissza nem fogott szeretetmegnyilvánulások jellemzik, ha valaki riportot akar készíteni vele, ölelgeti a riportert, van, hogy tiszta szeretetből szájon puszilja a rajongóját, és egyforma lelkesedéssel üdvözli a karmestert és a harmadik nagybőgőst.

David Helfgott (Fotó/Forrás: Orbán Róbert)

Mindezt csak azért találom fontosnak, mert David Helfgottot a mai napig a mentális „betegségével” adják el a menedzserek és a PR-ügynökök, sőt, újságcikkünkben tulajdonképpen mi is. Pedig nem egyszerűen arról van szó, hogy Helfgott valamikor hirtelen meggyógyult, sokkal inkább arról, hogy szerető közegre talált –a zenére, közönségre, családra –, és így a viselkedése is változott. Jó tanulság ez nekünk, szenvedőknek!

David Helfgott Chopin g-moll balladájával, Liszt II. magyar rapszódiájával és a Dante-szonátával, illetve Rahmanyinov III. zongoraversenyével lépett fel a Papp László Sportarénában. Alapvetően pocsék helyszín egy klasszikus koncerthez, az akusztika is rossz, a hangosítás miatt fénytelenül, tónus nélkül szól a zenekar, állandóan zörög valami, és a közönség saját zaja is erősebb. (Ennek megfelelően az Art Anzix Szimfonikus Zenekarról, akik Dinyés Dániel vezényletével játszottak, sokat szólni nem tudok.)

David Helfgott (Fotó/Forrás: Orbán Róbert)

A játéka viszont nem féktelen, még csak nem is túlzó. A g-moll balladát sokkal több tempóváltással, rubatóval játsszák normálisnak kikiáltott zongoraművészek. Liszt II. magyar rapszódiája helyenként kifejezetten darabosan szólalt meg, igaz, a fortissimóknál az illemmel nem törődve, erőteljesen csapott a billentyűk közé a művész. A Dante-szonáta megszólalásának különösen örültem: egyrészt, ez egy olyan mű, amelyet kevesebben ismerhettek a közönség soraiban, másrészt, nagyon kíváncsi voltam, mint mond Helfgott erről az ördögi témáról. Jót tett neki a szertelen előadásmód, amelyben jóval kevesebb a tervezettség, mint a legtöbb interpretációnál. Lényegtelen hatalmas ívekről, ezt és amazt átívelő kompozícióról beszélni:

Azt hiszem, ez olyan elragadó a közönség számára, amely impulzusokra vágyik, és nem koncepciókra.

David Helfgott (Fotó/Forrás: Orbán Róbert)

A zongoraművész életét végigkíséri Rahmanyinov III. zongoraversenye. Ez az a zenemű, amely példátlanul népszerű lett a Ragyogj! című film bemutatását követően, annyira, hogy volt, hogy lehetetlen volt beszerezni a lemezboltokban, az emberek vitték, mint a cukrot. Természetesen Helfgott felvételét is kiadták (többet is), amelyből annyi fogyott, mint Horowitzéből, Ashkenazyéból, Argerichéből és Kissinéből összesen. Ez egy olyan nehéz zongoraverseny, hogy az elkészülte után két évtizedik csak maga Rahmanyinov merte eljátszani koncerten (aztán jött Horowitz), és sok-sok fiatal, akik életük első nagy kihívásaként néztek szembe vele – köztük a huszonéves Helfgott is. A hetvenegy éves művész játékában még mindig a forró szeretetet halljuk a darab iránt. Pedig egyébként eljátssza ezt más jobban is – ha szigorúak akarunk lenni. (Csak hogy egyet említsek: a fiatal Kocsis a Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal. Harmincöt perc alatt, sokkal közelebb a rahmanyinovi tempóhoz.)

Én nem azt viszem haza erről a koncertről, hogy David Helfgott a világ legnagyobb zongoristája. Vagy a világ legnagyobb Rach-3 előadója. Hanem azt, hogy az az őrültség, az a tudatállapot, amelyért őt rajongják és csodálják, megvan a hétköznapjainkban is. És ha egy ilyen embernek örülünk a színpadon, de az utcán elfordítanánk róla a tekintetünket , akkor nincs eléggé nyitva a szemünk (szívünk). David Helfgott szélsőséges példája annak, hogy a túlélésünknek az egyetlen gyógyszere, ha szeretnek minket.