Vajon ugyanaz a magány jut a férfinak és a nőnek? Ezt legfeljebb Teiresziász tudná megmondani, aki hét évet élt nőként, de miután visszaváltozott, csak a szexuális örömökről számolt be Zeusznak és Hérának. Schubert, úgy vélhetjük, a férfibánat legmélyét átélte élete során – közeli barátai között csak férfiakat találunk, és ez az elszigeteltség, a szomorú férfisorsba való bezártság érződik a Téli utazás című dalciklusban is. Más ez, mint A szép molnárlány, amelyben az áhított hölgy elérhetetlen ugyan, de mégis a beszélő közelében van. A Téli utazás depressziója sokkal megfoghatatlanabb, egyetemesebb, mélyebb. Éppen ez teszi alkalmassá a dalciklust arra, hogy női énekes adja elő.

Baráth Emőke a Winterreise előadásán 2018. október 11-én a Solti teremben (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)

Elena Gerhardt német mezzoszoprán már a két világháború között énekelte a Winterreisét koncerten, Lotte Lehmann elsőként rögzítette lemezen 1940-ben, nevezetes és ma is gyakran forgatott felvétel Christa Ludwigé (1988), akit James Levine kísért. Szerintem Brigitte Fassbaender felvétele a legjobb (1990, EMI), akit hallva még a kérdést is elfelejtjük, hogy jól áll-e a női hangnak a Winterreise.

Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia előadásáról mégis úgy gondolom, hogy más mércével kell figyelnünk ezt a feldolgozást, mint akár a férfi, akár a női előadók interpretációját. A Winterreise, jóllehet tenor hangra íródott, idővel átszökött a bariton repertoárba. Christian Gerhaher, Matthias Goerne, Dietrich Fischer-Dieskau, Thomas Quasthoff és Hans Hotter után valószínűleg sokan vannak abban a hiszemben, hogy ez egy bariton-ciklus. S ugyanez a helyzet női oldalon, Christa Ludwig kontraalt, Brigitte Fassbaender mezzo. Baráth Emőke viszont szoprán, és ennélfogva egészen más érzéseket közvetít. Az ő Téli utazása sokkal törékenyebb, az öröm hangjai valóságosabbak, s a hallgató úgy érzi, ez a lírai beszélő talán megvigasztalódhat. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hárfa alkatánál fogva nem képes azokra a kitörő fortékra, amely a zongoraszólamot jellemzik, egészen más dalciklust kapunk.

– ahhoz a ponthoz, amely a Winterreise esetében igen nevezetes.

Winterreise - Baráth Emőke (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)

Ebben az előadásban a hangszer(kíséret) nem válhat a megszokott módon dialogizáló szereplővé (s ha igen, csekélyebb mértékben), inkább a lelkiállapot árnyékszerűségét, megfoghatatlanságát erősíti. De akadnak kifejezetten expresszív részek a hárfaszólamban: a Die Wetterfahne című dalban például fokozottan hat, hogy a hárfaszólam nem „hárfaszerű”, hanem zongoraszerű – így illusztrációja a beszélő diszfunkcióját („Was fragen sie nach meinen Schmerzen?”). A végtelen reménytelenség helyett inkább az érzelmi túlfűtöttség, a szeszély kerül elő néhány dalban (Gefrorne Tränen, Wasserflut, Der Wegweiser), néhol különösen széles spektrumon (Auf dem Flusse, Der greise Kopf – az utóbbi a megszólaló mobiltelefon ellenére is; emberek, halkítsátok le mindig a készüléket!). Baráth Emőke kifejezetten mutatósan adta elő az Irrlicht és a Mut! című dalokat, jelezve, hogy a barokk edzés itt sincs hiába. Egészen átlényegül, meditatív hatásúvá válik a hárfa hangjától a Rast, igaz, hasonló szelídüléstől a Die Post például veszít az erejéből.

Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia Winterreise-előadása a Zeneakadémia Solti termében 2018. október 11-én (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)

Mire megérkezünk A kintornás (Der Leiermann) című dalhoz, a hárfa és a női énekhang delejes vonzerőre tesz szert. Novák Eszter rendezésében olykor-olykor egy női sziluett bukkan fel a spanyolfal mögött, és a műben előrehaladva az énekesnő megszabadul a ruháitól. A kintornásnak már csak egy kombinéban énekel. A vizualitás és a zeneiség ilyesféle együtthatása mindennél jobban megmutatja, hogy a líra végpontja a bezárulás, amikor a beszélő saját hangjának – érzelmeinek, szomorúságának – bűvkörébe kerül. Ahogy Ian Bostridge, a dalciklus neves interpretátora írja: „Nincs egy zug, ahová az énekes elbújhatna, védtelenül kell szembenéznie az ürességgel.”

Baráth Emőke és Razvaljajeva Anasztázia szembenéz ezzel az „ürességgel”, s a címben feltett kérdésünket ez meg is válaszolja:

Zeneakadémia, Solti terem. 2018. október 11.