Klasszikus

Énekiskola a giccshatáron

2014.04.10. 20:13
Ajánlom
Andreas Scholl angol dalokból összeállított produkció előadójaként, minden igyekezete ellenére, nem tudta megtartani az egyensúlyt. Ügyesen billegett a giccshatáron, de olykor bizony félrelépett. KRITIKA

A gyermeki hangszálak, párosulva a szokásosnál is nagyobb tüdőtérfogattal, egykor olyan hangot produkálhattak, melyet egy magas regiszterben éneklő falzettista, lett légyen akármilyen szép is az orgánuma, nem tud imitálni. A levegőcsere nélkül, koloratúrákkal gazdagon díszített, esetenként akár egy, másfél percnél is tovább kitartott hangoknak jelen korunk falzettistái nem érhetnek a nyomába. A jeles, magasabb fachban éneklő férfiak a drámai láttató erővel, a színgazdagsággal, a megelevenítéssel, a színészi munkával kompenzálják, hogy egy valódi castratóhoz képest szinte fogyatékosoknak mondhatóak. Andreas Schollnak, a régi zenés énekiskola egyik legfontosabb alakjának, ha mást nem is énekelt volna, csak az altáriákat Herreweghe Bach-passióiban, már akkor is fel lehetne írni a nevét a legnagyobbak közé.

Az oktatási módszereiről nemrégiben nálunk is bemutatót tartó René Jacobs kegyeltje volt (van tán, aki emlékszik rá, hogy ő a gyönyörűen éneklő kisfiú A rózsa nevében), abban is nem kis szerepe van, hogy a kontratenor szó (ami valójában alt-regiszterű) meggyökeresedett, és olykor, nem is ritkán, még férfiszopránokat (Michael Chance, Max Emanuel Cencic) is e névvel illetnek.

Andreas Scholl mellett szól, hogy szemben számos pályatársával, ő sosem volt feminin, és hangja, bár elmúlt már negyven, nem vált lebegővé, nem fakult - igazán - meg. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem vállalta túl magát: jelentős oratóriumszerepeken túl nem igazán énekelt barokk operákban (igaz, Händel Rodelindájában - csodás koppenhágai előadás - ő vitte a prímet), egyenesen vezetett útja a dalestek, a csak róla szóló produkciók felé.

Tulajdonképpen a kímélő üzemmódnak tudható be, hogy jelen, április 5-ei dalestjének egy jelentős hányadát a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok igyekvő, ám messze nem makulátlan Britten- illetve Purcell-előadása tette ki. Várható volt, hogy Scholl már nem megy bele veszélyes operai játszmákba, nem kockáztat jelentősebb alt szerepekben, várható volt, hogy eljut a dalokig, de ha jósolni kellett volna, én semmiképpen sem azt jövendölöm meg, hogy már-már a popzenéig megy el, hogy az angol balladák és dalok populárisabb változatát választja - kontratenorból Joan Baez vagy Joni Mitchell lesz. Tévedés ne essék, Scholl a kiváló harcostárssal, az utcazenész múltját sosem tagadó, a közönséget szintúgy ügyesen szolgáló Edin Karamazov lantossal és az említett magyar zenekarral adott estjének voltak megható, megejtő pillanatai.

A Black is the color sötét futamai, az, ahogy az utolsó, one szóra kifut a dal, az Annie Laurie-ban Scholl hajlításai, a Barbara Allen aranyló balladája, és különösen, legelsősorban is, a roppant drámai szövegre íródott (kissé a Szarvassá vált fiúkat idéző) The Wife of Usher's Well szívszaggató előadása. Melyről lepergett minden máz, minden édeskedés - a kísérő fuvola is szinte észrevétlen maradt.

Csalódásomat mégis kénytelen vagyok kifejezni, mert az Erbarme dichet egykor könnyeztető átéltséggel abszolváló csodafiú átváltozása láttán azt kell gondolnom, ő már nem fog visszatérni az oratóriumokhoz - bármennyire is szurkolok ezért -, pláne nem az operaszínpadra. Érzi képessége határait, érzi, hogy megfogta és kérlelhetetlenül szorítja már az idő, és hanyatlásához nem az operarajongókat hívja tanúul, hanem a szép/szomorú angolszász balladák szerelmeseit, azokat, akik ölelésként élik meg dalait, akik némi álfájdalomért cserébe feloldozást kapnak a valódiság, a valóban megrázó élményt adó művek pártolása alól.

Nem kívánnék belemenni abba, mi a giccs, és mi nem az, de mégis némileg magyarázatra szorul, mit is éreztem Scholl estjében giccsesnek. A dalokat oly módon íratták át, hogy mindig a legérzékenyebb helyen szólaljon meg egy dús, szomorú akkord (a Wayfaring Stranger közepén teljesen felesleges a tíztaktusnyi filmzenebetét), hogy mindig a drámai hatást leginkább fokozó módon tegye az ének alá szólamát a fuvola (The Wife of Usher's Wellben a legdrámaibb ponton, a Come drink of mine után), és ezt (a hatás fokozását) a legtöbbször nem lehetett nem manipulatív szándékúnak gondolni. Nem egyszer túlzónak bizonyult a kamarazenekar erőfeszítése, a felesleges kíséret nem a dalt szolgálta, hanem a szándékot: a hallgató (a popzenén szocializálódott hallgató) ejtsen könnyeket. A cél érdekében tett akkord-erőfeszítések elfedték, szerencsére egyébként nem mindig, Scholl rendkívül tiszta és egyébként valóban drámai éneklését.

Az előadott dalok némelyikét Scholl már a Wayfaring Stranger előtt lemezre vette, egy szál lantos kíséretében (English Folksongs), nem egyet a capella (King Henry). Ezek a manipulációtól mentes felvételek felette állnak az esküvői kísérőzenéknek, ezeknek a bármely film-melodrámába gond nélkül belesimuló verzióknak.

De úgy látszik, az egyszerűség, egyneműség az a kakas, amit a cél, a szélesebb közönségréteg elérése érdekében a hangja erejének gyengülésével számoló művész Aszklépiosznak áldozni tartozik.

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Kerekes Vica: „Olyan, mintha több száz éve lennék itt a Földön” 

Bemutatták Szász Attila új, romantikus történelmi thrillerét, az Apró meséket. A II. világháború utáni zűrzavaros időkben játszódó szerelmi háromszög női főszereplőjével, Kerekes Vicával beszélgettünk szerepekről, visszatérésről és az erőszakos jelenetek megéléséről is. 
Színház

Zongoraművésznek taníttatták, mégis inkább édesanyja nyomdokaiba lépett – Voith Ági 75 éves

Már debütáló előadása, A kaktusz virága megmutatta komikusi és zenei tehetségét, partnere pedig későbbi férje, Bodrogi Gyula volt. Március 17-én ünnepli hetvenötödik születésnapját Voith Ági Jászai Mari-díjas színésznő. 
Klasszikus

Egy piros játékzongorával kezdődött a karrierje

A Zeneakadémia nagytermében ad szólóestet Nyikolaj Luganszkij, az ünnepelt orosz zongoraművész.
Plusz

Kiderült, hogy a hanghullámoknak is van tömegük

Eddig a fizika egyik alapvetése volt, hogy a hangnak nincs tömege, de kiderült, hogy van, és hat rá a gravitáció is.
Jazz/World

Kenny Garrett: „Én vagyok a fiatal generáció Miles Davise”

A jazzszaxofonosok számára az egyik legfontosabb hivatkozási pont jelenleg az 58 éves amerikai post-bop szaxofonos, Kenny Garrett, aki meglepő természetességgel viseli az „élő legenda” szerepet. Telefonon adott nekünk exkluzív interjút.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus portré

Egy orosz, aki zenét álmodott Seherezádé történeteihez

175 éve született Rimszkij-Korszakov, akinek ma szinte csak egyetlen művét ismerjük, a négytételes Seherezádét. Pedig írt mást is, és egy egész generáció tanára volt.
Klasszikus ajánló

Válogatás az Óbudai Társaskör áprilisi programjából

Áprilisban többek között Ádám Zsuzsanna és Banai Sára, Falusi Mariann és a Sárik Péter Trió, Szakcsi Lakatos Béla és Fáy Miklós mint szerkesztő lép a Társaskör színpadára.
Klasszikus ajánló

Elhúzza Casanova nótáját az Óbudai Danubia Zenekar

Március 22-én és 23-án a velencei szökevény, Giacomo Casanova kalandos életéből villant fel részleteket az Óbudai Danubia Zenekar, kiváló zeneművekkel tarkítva a történeteket. A pénteki koncert élőben követhető a Fidelio közösségi oldalán, de néhány jegy még akad azoknak, akik személyesen élnék át a hangversenyt.
Klasszikus lemez

Kodály-siratótól a Kurtág-árnyékig

A rohmanndittasághoz szükségeltetnek: érző csellóhang, tisztaság. Komolyság, gazdag zengés. Kíváncsiság. Új lemeze nemcsak portré, hanem igazi magyar történet.
Klasszikus ajánló

Egy piros játékzongorával kezdődött a karrierje

A Zeneakadémia nagytermében ad szólóestet Nyikolaj Luganszkij, az ünnepelt orosz zongoraművész.