A gyermeki hangszálak, párosulva a szokásosnál is nagyobb tüdőtérfogattal, egykor olyan hangot produkálhattak, melyet egy magas regiszterben éneklő falzettista, lett légyen akármilyen szép is az orgánuma, nem tud imitálni. A levegőcsere nélkül, koloratúrákkal gazdagon díszített, esetenként akár egy, másfél percnél is tovább kitartott hangoknak jelen korunk falzettistái nem érhetnek a nyomába. A jeles, magasabb fachban éneklő férfiak a drámai láttató erővel, a színgazdagsággal, a megelevenítéssel, a színészi munkával kompenzálják, hogy egy valódi castratóhoz képest szinte fogyatékosoknak mondhatóak. Andreas Schollnak, a régi zenés énekiskola egyik legfontosabb alakjának, ha mást nem is énekelt volna, csak az altáriákat Herreweghe Bach-passióiban, már akkor is fel lehetne írni a nevét a legnagyobbak közé.

Az oktatási módszereiről nemrégiben nálunk is bemutatót tartó René Jacobs kegyeltje volt (van tán, aki emlékszik rá, hogy ő a gyönyörűen éneklő kisfiú A rózsa nevében), abban is nem kis szerepe van, hogy a kontratenor szó (ami valójában alt-regiszterű) meggyökeresedett, és olykor, nem is ritkán, még férfiszopránokat (Michael Chance, Max Emanuel Cencic) is e névvel illetnek.

Andreas Scholl mellett szól, hogy szemben számos pályatársával, ő sosem volt feminin, és hangja, bár elmúlt már negyven, nem vált lebegővé, nem fakult - igazán - meg. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem vállalta túl magát: jelentős oratóriumszerepeken túl nem igazán énekelt barokk operákban (igaz, Händel Rodelindájában - csodás koppenhágai előadás - ő vitte a prímet), egyenesen vezetett útja a dalestek, a csak róla szóló produkciók felé.

Tulajdonképpen a kímélő üzemmódnak tudható be, hogy jelen, április 5-ei dalestjének egy jelentős hányadát a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok igyekvő, ám messze nem makulátlan Britten- illetve Purcell-előadása tette ki. Várható volt, hogy Scholl már nem megy bele veszélyes operai játszmákba, nem kockáztat jelentősebb alt szerepekben, várható volt, hogy eljut a dalokig, de ha jósolni kellett volna, én semmiképpen sem azt jövendölöm meg, hogy már-már a popzenéig megy el, hogy az angol balladák és dalok populárisabb változatát választja - kontratenorból Joan Baez vagy Joni Mitchell lesz. Tévedés ne essék, Scholl a kiváló harcostárssal, az utcazenész múltját sosem tagadó, a közönséget szintúgy ügyesen szolgáló Edin Karamazov lantossal és az említett magyar zenekarral adott estjének voltak megható, megejtő pillanatai.

A Black is the color sötét futamai, az, ahogy az utolsó, one szóra kifut a dal, az Annie Laurie-ban Scholl hajlításai, a Barbara Allen aranyló balladája, és különösen, legelsősorban is, a roppant drámai szövegre íródott (kissé a Szarvassá vált fiúkat idéző) The Wife of Usher's Well szívszaggató előadása. Melyről lepergett minden máz, minden édeskedés - a kísérő fuvola is szinte észrevétlen maradt.

Csalódásomat mégis kénytelen vagyok kifejezni, mert az Erbarme dichet egykor könnyeztető átéltséggel abszolváló csodafiú átváltozása láttán azt kell gondolnom, ő már nem fog visszatérni az oratóriumokhoz - bármennyire is szurkolok ezért -, pláne nem az operaszínpadra. Érzi képessége határait, érzi, hogy megfogta és kérlelhetetlenül szorítja már az idő, és hanyatlásához nem az operarajongókat hívja tanúul, hanem a szép/szomorú angolszász balladák szerelmeseit, azokat, akik ölelésként élik meg dalait, akik némi álfájdalomért cserébe feloldozást kapnak a valódiság, a valóban megrázó élményt adó művek pártolása alól.

Nem kívánnék belemenni abba, mi a giccs, és mi nem az, de mégis némileg magyarázatra szorul, mit is éreztem Scholl estjében giccsesnek. A dalokat oly módon íratták át, hogy mindig a legérzékenyebb helyen szólaljon meg egy dús, szomorú akkord (a Wayfaring Stranger közepén teljesen felesleges a tíztaktusnyi filmzenebetét), hogy mindig a drámai hatást leginkább fokozó módon tegye az ének alá szólamát a fuvola (The Wife of Usher's Wellben a legdrámaibb ponton, a Come drink of mine után), és ezt (a hatás fokozását) a legtöbbször nem lehetett nem manipulatív szándékúnak gondolni. Nem egyszer túlzónak bizonyult a kamarazenekar erőfeszítése, a felesleges kíséret nem a dalt szolgálta, hanem a szándékot: a hallgató (a popzenén szocializálódott hallgató) ejtsen könnyeket. A cél érdekében tett akkord-erőfeszítések elfedték, szerencsére egyébként nem mindig, Scholl rendkívül tiszta és egyébként valóban drámai éneklését.

Az előadott dalok némelyikét Scholl már a Wayfaring Stranger előtt lemezre vette, egy szál lantos kíséretében (English Folksongs), nem egyet a capella (King Henry). Ezek a manipulációtól mentes felvételek felette állnak az esküvői kísérőzenéknek, ezeknek a bármely film-melodrámába gond nélkül belesimuló verzióknak.

De úgy látszik, az egyszerűség, egyneműség az a kakas, amit a cél, a szélesebb közönségréteg elérése érdekében a hangja erejének gyengülésével számoló művész Aszklépiosznak áldozni tartozik.