Néhány héten belül a zeneműboltok polcaira kerül Erkel Bátori Mária című kétfelvonásosának első kiadása – egyben a készülő Erkel-összkiadás első kötete. A kilenc operából álló partitúrasorozat megjelentetése a következő években alighanem a magyar zenetudomány egyik régen várt fegyverténye lesz.

Bár a hazai irodalomkedvelők számára már régóta természetes, hogy bármely nagyobb könyvesboltban rendelkezésükre áll a magyar költészet és próza valamennyi jelentős alkotójának összkiadása, aki netán valamely magyar zeneszerző tudományos alapossággal szerkesztett teljes repertoárjára vágyik, ma még hiába keresgél. Szomorú tény: míg az irodalomtudósok már a magyar irodalom második és harmadik vonalbeli szerzőinek kritikai összkiadásait jelentetik meg, s lassan az élőknek is „életműkiadás” dukál, addig a hasonló zenei sorozatok terén bizony bőven van adósságunk. Még a zenetörténet két legjelentősebb magyar származású zeneszerzőjének, Lisztnek és Bartóknak művei sem elérhetőek összkiadás formájában – igaz, merőben eltérő okokból. Liszt műveiből a háború előtt már készült egy összkiadás: a harminchárom kötetből álló sorozat 1907 és 1936 között jelent meg a „Franz Liszt-Stiftung” gondozásában, ám ez a maga korában jelentős munka ma már sem a teljesség igényének, sem a szövegkritikai mércének nem felel meg – emellett beszerezhetetlen. Az Editio Musica Budapest által már évek óta folyamatosan publikált új kritikai összkiadás utolsó kötetének megjelenésére ugyanakkor még alighanem hosszú évekig kell várnunk. A Bartók-összkiadás érdemi munkálatainak elkezdését pedig elsősorban a jogutód és a Bartók Archívum szakmai és üzleti érdekellentétei akadályozták meg egészen a legutóbbi időkig.

Erkel Ferenc személye és alkotásai egyaránt meghatározó jelentőségűek a magyar zenetörténetben mind művészi, mind intézménytörténeti szempontból. Ha már az előbb az irodalommal példálóztunk: amit a reformkor és a kiegyezés nemzeti identitásának megerősítésében Arany, Petőfi, Vörösmarty és Jókai verseitől, prózájától kapott, azt kapta zenéjében Erkeltől – és ezen csak kevesen változtat a tény, hogy a valóban magyar zenei nyelv felfedezése még mintegy fél évszázadot váratott magára. Erkel operái a maguk idejében döntő hatást gyakoroltak a hazai zenei gondolkodásra: a történelmi tárgyú, magyar nyelvű darabok egyszerre voltak az ébredő nemzeti öntudat művészi szimbólumai, egyúttal kidolgozásuk, hangszerelésük minősége révén addig példa nélküli implementációi a nyugati operakultúrának. Erkel a hazai zenei intézményrendszer kiépítésében is kulcsszerepet játszott: szinte 1838-as alapításától kezdve közel negyven éven át a Nemzeti Színház zeneigazgatójaként tevékenykedett (az első években Magyar Színház néven működő intézmény éppen a Bátori Mária 1840-es bemutatóján vette fel a „Nemzeti” nevet), emellett az 1884-ben átadott Operaház főzeneigazgatója, s a Zeneakadémia alapító tagja és első igazgatója (1875-87) is volt. Zongoraművészként és karmesterként számos bemutató, pedagógusként pedig két generációnyi magyar muzsikus képzése – köztük négy tehetséges fiáé – fűződik nevéhez. Kilenc operája közül azonban csak a Bánk Bán és a Hunyadi László vált a hazai repertoár részévé, azok viszont olyan alapos átalakításokon mentek keresztül, hogy az eredeti mű már csak nyomokban lelhető fel.

A fentieket tekintve nem csoda, hogy az elmúlt száz évben többször és többekben is felmerült egy összkiadás szükségessége. Ábrányi Kornél már Erkel életében szemére vetette a hazai kultúra akkori irányítóinak, hogy bár a zeneszerző szobra már ott áll az Operaház homlokzatán, népszerű műveinek partitúrái nem jelennek meg nyomtatásban – igaz, Ábrányi követelése némileg idealisztikus volt abban tekintetben, hogy a 19. században egyáltalán nem volt bevett szokás az operapartitúrák megjelentetése. A 20. század első felében a helyzet mit sem változott: hiába esett erre az időszakra az összkiadások első nagy hulláma, Liszttel és Wagnerrel ellentétben Erkel művei kiadatlanok maradtak. Az ötvenes években a Tóth Aladár vezette Operaház tett ugyan egy halvány kísérletet egy színpadi Erkel-operasorozat és egy hozzá illeszkedő kritikai kiadás megvalósítására, az első jelentős lépést – már a hatvanas évek legelején – a Bartók Archívum tette meg. Bónis Ferenc és Somfai László – aki az MTA Zenetudományi Intézetén belül működő Bartók Archívum és egyben a Bartók-összkiadás vezetője, s a zenei szövegkritika terén ma az egyik legnagyobb nemzetközi tekintélynek számít – az alapelvek kidolgozását követően Vécsey Jenőt, az Országos Széchenyi Könyvtár zenei archívumának akkori vezetőjét bízták meg a közreadással. Vécsey ideális választás volt, hiszen egyrészt az ő intézményében volt az Erkel-források zöme, másrészt jól ismerte a kéziratokat, mivel korábban már készített átdolgozásokat Erkel-operákból. Az Erkel-összkiadás kérdése így végre megoldódni látszott, ám Vécseyt 1966-ban bekövetkezett váratlan halála megakadályozta a munka befejezésében. A feladat ezután ismét hosszú ideig gazdátlanul maradt, s bár Vécsey a kilenc Erkel-operából négyet, valamint hét nyitányt előkészített kiadásra, a Zeneműkiadó – mivel feljegyzései szerint Vécsey maga sem tekintette befejezettnek a munkáját – végül nem jelentette meg ezeket a műveket.

A mostani Erkel-kiadás ötletét Tallián Tibor, a Zenetudományi Intézet igazgatója vetette fel 1997-ben, ám csakhamar kiderült, hogy Vécsey munkáját – főleg a kutatók látókörébe került újabb források okán – nem folytatni, hanem újrakezdeni érdemes. Vécsey szinte kizárólag a szerző kéziratos partitúráira támaszkodott, amelyek Erkel esetében csak részben a szerző, a későbbi operák felé haladva egyre inkább az Erkel-fiúk keze írását jelenti. A két közreadó – Dolinszky Miklós és Szacsvay Kim Katalin – ugyanakkor számos egyéb forrást is figyelembe vett a közreadás elkészítésekor, kivált az Operaházban használatos szólamanyagokat, amelyek számos lényeges és minden kétséget kizáróan autentikus változtatást tartalmaznak. Úgy tűnik, az Erkel-operák kiadásának ügye végre megtalálta végleges és gondos gazdáit, s a munka – a rendelkezésre álló erőforrásoktól függően – 10-15 év alatt befejeződhet. S amellett, hogy egy nagy magyar muzsikusnak is tartoztunk ezzel, talán az a cél is teljesülhet, hogy – Dolinszky szavaival – Erkel életműve bekapcsolódjon a nemzetközi tudományos kutatás és talán a nemzetközi operajátszás véráramába.

megjelent: Heti Válasz, 2002. január