Amikor Jancsi fiam született – 2011-ben – éppen a második Kaposfestre készültem, ráadásul műismertetőkkel, éppen ezért nagyon kevés időm maradt rá, a három hónapos kislegényre. Azonban egyszer bevittük egy koncertre, amúgy hordozókendőben, éppen akkor, amikor Makszim Rysanov Sosztakovics komor hangulatú Brácsaszonátáját játszotta. Végig is hallgatta csöndben, el is szenderedett talán. Idén, ötévesen már az ölemben ülve hallgatott végig négy délelőtti hangversenyt. Itt is előkerült az orosz szerző, ezúttal a 15. szimfónia, kamara- és ütőegyüttesre áthangszerelve. Persze csak úgy pattogtak a kérdések: mi az a tam-tam? melyik a cseleszta? El kellett neki azt is magyarázni, miért kell előtte hangolni, és ki az a lány, aki mindig beszalad és lapoz a kottában... Közben pedig teljesen átélte a zenét, a dallamíveknél a kezét nyújtogatta önkéntelenül, ő is megformálta azt, amit hallott.
Egy fesztiválnak valóban ünneppé kell válnia ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát, ne legyenek kiváltságosak, bennfentesek, illetve megszeppent hoppon maradók, kívülállók. A Kaposfest sikeréhez és utánozhatatlan levegőjéhez ez is hozzátartozik:
a lényeglátó és éles fülű új nemzedék hangokhoz, apró szabályokhoz szoktatása, a csend fölfedezése és a közösségélmény megélése
a már sokszor emlegetett lazább előadás-körítéseken; a városban járó-kelő-kávézó-fagyizó művészek és közönségük spontán találkozásai, beszélgetései. A felsoroltak mind-mind impulzusokat adhatnak ahhoz, hogy az ifjúság teljesen más, zsigeribb, elementárisabb erővel találkozhasson a komolyzenével, és hallgasson egyszerre blockflötét és Bartókot, Stradivarit és xilofont. (Na és a tam-tam, ugye.)
A sok-sok kísérőprogram, amely már hetedik éve a fesztivál része, a műismertetőktől a sakkig, a játéktól a fényképekig, a vívástól a hangszerpróbálásig mindent felölelt, s Bolyki György fesztiváligazgató és csapatának ötlettárával
segítették a zene absztrakt világát, a szerzők életét még közelebb vinni
azokhoz, akik közül sokan csak az énektankönyvek tollal kidekorált képeiről emlékeznek Haydnra, Lisztre vagy Csajkovszkijra. Várdai István és Baráti Kristóf pedig egyszerűen élményszámba menő koncerteket szervezett és tolmácsolt: elég, ha César Franck, Haydn, Bartók, Ravel vagy Prokofjev nevét említem villámgyorsan. Az ünnep az élményekért van, ezt visszük haza. Erről szól egy fesztivál valójában.
Jancsi pedig fészkelődött az ölemben – a pódiumon elkezdődött Bartók Harmadik vonósnégyese – majd a fülembe súgta: "apu, és behangolnak még?"