Jelentős esemény az MR Gyermekkórus életében az együttes évadzáró hangversenye: alkalom arra, hogy az énekkar tagjai és vezetőik megmutassák a közönségnek, mit végeztek az egész esztendő során. Erről persze tanév közben is számot adnak újra és újra különféle fellépéseken, és persze fontos alkalom az MR zenei együtteseinek karácsonyi koncertje is - de azért ilyenkor, az évad és egyben a tanév végén a nyár előtti búcsúzó koncert más: megmérettetés és összefoglalás.

A Zeneakadémia nagytermét vasárnap délután megtöltő közönség jórészt szülőkből, rokonokból, ismerősökből áll, no meg persze itt vannak a szakma képviselői: pedagógusok, karvezetők és egyéb zenei szakemberek, akik „hivatalból" érdeklődnek az eredmény iránt. Az atmoszférát mégis a rokoni sereglet határozza meg. Szociológiailag is fontos az ő jelenlétük. Sok olyan néző jelenik meg itt ilyenkor, aki nem jár rendszeresen hangversenyre, nem ismeri bensőségesen a komoly zenét, s ez a nézőtér zömének viselkedésén is érződik. Más koncerteken elképzelhetetlen volna ennyi pusmogás zene közben, s az is, hogy szintén a számok alatt egyszerre húszan-harmincan is fotózzanak, filmezzenek, olykor helyükről is felállva. Sebaj, jól van ez így: mindig fontos és reményteli az új közönségréteg megjelenése. Bízzunk abban, hogy sokan közülük máskor, más eseményekre is eljönnek majd, s megkedvelik a klasszikus zenei koncerteket. Meggyőződésem szerint részben maga az MR Gyermekkórus (és általában az ország sok más, különféle gyermekkara) is ezért fontos. Természetesen az is kívánatos, hogy legyenek koncerteken felléptethető, magas színvonalú, „profi" gyermekkórusok, és az sem megvetendő eredmény, hogy ezek tagjai közül később sokan hivatásos muzsikusok lesznek: hegedűsök, klarinétosok, zongoristák, karmesterek vagy épp énekesek. De nyilvánvaló, hogy van, ami ennél is fontosabb: az, hogy az egykori gyermekkórus-tagokból a zene iránt érdeklődő, a zenét értőn hallgatni képes nem-muzsikus „civilek" váljanak. Ők lehetnek a jövő közönségének az a rétege, amely egy produkció vagy új mű szakmai kvalitásait is képes felismerni, megkülönböztetve a kiemelkedő teljesítményt az átlagostól.

Az évadzáró koncerten felléptek az MR Palánták és az MR Picurkák is - az előbbiek Kodály Hat tréfás kánonjából adtak elő négyet, majd Bartók és Borgulya egy-egy, végül Farkas Ferenc négy kórusát tolmácsolták, az utóbbiak pedig népdalokkal ékesített Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyermeklakodalmast mutattak be népviseletben, mozgással, kellékekkel, tánccal, színészi játékkal és sok prózaszöveggel. Mindkét csoportot Szűcs Beáta tanította be, magas színvonalon. Munkájának kiváló eredménye azt igazolja, hogy rátermetten foglalkozik a kicsikkel: a zenei produkciókat tiszta intonáció, igényes hangképzés és általános zenei intelligencia jellemezte.

A délutáni hangverseny fő attrakciója persze az MR Gyermekkórus szereplése volt. Sok számból álló, változatos műsort énekeltek, a koncert mindkét felében pódiumra lépve, az első részben Kabdebó Sándor, a másodikban Matos László vezényletével. Hallottunk tőlük kettőt a kilencvenéves Szőnyi Erzsébet kórusai közül (Túl az Óperencián; Hangok lajtorjáján), elénekelték Kocsár Miklós Salve Regináját, Pertis Jenő Medvetáncát, Kodály Nagyszalontai köszöntőjét és (ráadásként) Esti dalát, sőt fiatal magyar szerzők művei is elhangzottak előadásukban: ilyen volt Beischer-Matyó Tamás Macskaindulója és Legények és leányok című darabja, valamint Zombola Péter két, vallásos szövegű motettája, a Salve Regina és a Jubilate Deo. Befejezésül az MR Szimfonikusokból alakult kamarazenekarral társulva Bartók Huszonhét egynemű karából szólaltattak meg hetet. A műsor egy pontján - az első rész közepe táján - a kórus zongorakísérője, Arany Zsuzsanna is lehetőséget kapott egy szólóprodukcióra: Debussy Images oubliées című sorozatának egy tételét hallottuk tőle. Mint a felsorolásból kitűnik, a műsor túlnyomórészt magyar szerzők műveiből állt - de nem kizárólag. Hallhattuk Hassler Cantate Dominóját, Gallus Regnum mundiját és Mendelssohn Veni Domine motettáját is. A teljes műsor nagyjából harminc száma közül tehát három képviselte a magyaron kívüli zenetörténetet. Érdemes volna máskor egyensúly-közelibb arányokat keresni, hadd tapasztaljuk meg, hogy az ifjú énekesek a különféle idegen idiómákban is éppoly otthonosan tájékozódnak, mint a hazaiban.

A gyermekkórus-vezetés alighanem a legösszetettebb és legellentmondásosabb művészi-pedagógusi feladatok egyike. Tanítani is kell, lelkesíteni is, fegyelmezni is - és végül az eredményt „fel kell hozni" a kollektív művészi megnyilvánulás közlékeny spontaneitásának és szuggesztivitásának szintjére, hogy az eredmény ne csupán egy jól betanult és elvégzett feladat legyen, hanem egyszersmind életképes, ha kell, megrendítő pódiumprodukció is. Ez hallatlanul nehéz, szinte lehetetlen - kivált, ha hozzávesszük a gyermekkarok esetében folyamatosnak tekinthető fluktuációt, régi tagok távozását és újak érkezését. Sziszüphosznak alighanem könnyebb dolga volt a folytonosan visszagördülő sziklával, mint némely gyermekkórus-vezetőnek. Kabdebó Sándor és Matos László igényesen tanította be a műsort, a produkciók gördülékenyek, magas színvonalon kivitelezettek, a hangzás gondozott, a szólamok lelkiismeretesen megformáltak - a pedagógusi teljesítmény megkérdőjelezhetetlen. Olykor pedig, nem is kevés alkalommal, a mű a maga érzelmi felhajtóerejével hozzásegítette a tehetséges, lelkes gyermekeket ahhoz, hogy az a bizonyos többlet is megszülessék: ilyen volt Kocsár Salve Reginája, Pertis Jenő Medvetánca (ebben Krusic Eleonóra szép fuvolajátékát is hallhattuk), Karai hangulatos Estéli nótázása, Kodály Nagyszalontai köszöntője - és mindenképpen ide sorolnám Zombola két kitűnően megírt darabja, a Salve Regina, kiváltképp pedig a finoman súrlódó disszonanciáival, majd hoquetus-szerű megoldásaival, sajátos repetitív technikájával ható Jubilate Deo ihletett előadását. A magam kritikusi leltárában ezeket éreztem a gyermekek szereplése révén persze minden percében szívet-lelket melengető esemény legsikerültebb pillanatainak. Koncert után, remélem, mindenkinek jól esett a fagyi!