Április elseje óta Petrovics Emil a Magyar ÁllamiOperaház új főzeneigazgatója. Az elmúlt négy évtizedben valamilyen formában mindig kötődött az intézményhez: 1986 és 1990 között főigazgatóként, előtte és utána szerzőként és tanácsadóként. Az előző kurzus tavaly júniusi menesztésekor Szinetár Miklóssal együtt tért vissza.

Tizenhárom éve nem éppen ideális körülmények között távozott az Operaházból. Súlyos betegsége miatt mondott le posztjáról, ráadásul jött a rendszerváltás, és ön kétségkívül kötődött az előző politikai rendszerhez, még ha köztudott, hogy nem igazán politikus alkat.

Valóban nem vagyok az. Szeretném azonban egyszerűen, világosan és utoljára leszögezni, hogy nem mi – az értelmiségiek, a művészek – kötődtünk az előző politikai rendszerhez, hanem az akkori politikai elit ismerte fel, hogy nélkülünk nem megy semmire. Ez a kijelentés bonyolult szövevényt, szinte áttekinthetetlen összefonódást sommáz, tele van megfejthetetlen, kínos és bátor gesztusokkal, ravaszkodással, gőggel és meghunyászkodással. Egy dolog persze tagadhatatlan: alig hittük, hogy az a világ belátható időn belül véget ér. Ezért fogadtam el én is azt az ezernyi rugóval működtetett precíziós diktatúrát, amelyben alkotói, cselekvési, pedagógusi, közéleti szabadságomat – akár hiszi, akár nem a temérdek szamárságtól elbolondított újságolvasó – nyugodtan és tisztességgel éltem meg. Embertársaimat szolgáltam és nem a rendszert. Az a korszak, amit az Operaház élén töltöttem, művészi értelemben rendkívül értékes volt. 1990-ben sem politikai okok miatt távoztam, hanem a betegségem miatt mondtam le.

Emlékeim szerint ebben azért a helyi szakszervezet is „támogatta”.

A szakszervezet akkoriban szereptévesztésben volt, azt hitte, neki kell irányítani a színházat. Ráadásul a művészi intézményekben az érdekképviselet általában nem a legkiválóbb művészekből áll, hisz azok ilyen posztot ritkán vállalnak; tudják, hogy az Operaház olyan, mint egy fejedelemség, ahol a demokratikus játékszabályok mások, mint a társadalomban. Egyes rétegeknek, foglalkozásoknak, területeknek prioritásuk van másokkal szemben. Ez a zavar pár évig tartott, majd jött a Szinetár-éra, amelyben néhány hozzáértő barátommal – a többi között Fodor Géza dramaturggal és Mikó András főrendezővel – tanácsadóként működtünk közre. Egy ilyen intézmény működését átlátni egyetlen embernek ugyanis lehetetlenség. Itt éppúgy van munkásosztály, erős bürokratikus apparátus, ipari gyártás, mint a társadalomban. Az emberek is olyanok, mint kint. Hoznak híreket, visznek híreket, hűségesek, árulók.

Igaz, hogy szakmai segítségét a 2001-ben kinevezett új főzeneigazgatónak, Győriványi Ráth Györgynek is felajánlotta?

Ő kezdeményezte, jómagam azt szabtam feltételül, hogy tanácsaimat komolyan fontolja meg; természetesen nem engedelmességet, hanem tartalmas eszmecserét reméltem. Nem élt a felajánlásommal, miként máséval sem, ehelyett jött az, ami tavalyi leváltásukhoz vezetett. Nincs bennem harag irántuk, de megbocsátás sem. A szakszerűtlenség számomra a legbűnösebb dolog. Bántó volt szándékaik radikális agresszivitása, amely ráadásul temérdek rossz és Magyarországon alkalmazhatatlan elvből táplálkozott. Mint például az olasz gyakorlatból ismert staggione-rendszernek az immár több évszázados, német nyelvterületen működő társulati gyakorlatra való átültetési kísérlete. Olyan olasz „világsztárokat” hoztak, akik a mi másodvonalbeli énekeseink színvonalát sem érik el. A tervezett szereposztásaik szakmailag egyszerűen komikusak. Mintha a húsiparban valaki nem tudná, hogy mi a hentes és a mészáros közti különbség. Mindezt leplezendő pedig a félelem birodalmát tartották fenn. Ahelyett, hogy tanulmányozták volna az operajátszás különböző korszakainak mechanizmusát, akár a New York-i, akár a londoni, akár a bécsi gyakorlatot, inkább Machiavellit olvastak, meg római császárságbeli írásokat, hogy miként kell a hatalmat gyakorolni. Egy operaházban persze szükség van fegyelemre, ha úgy tetszik, hatalomgyakorlásra, de úgy, hogy azt alig lehessen észrevenni.

Győriványiék leváltása után nem érzett késztetést arra, hogy újra megpályázza a főigazgatói posztot?

1990-ben a műtét után Szabó Zoltán orvosprofesszor figyelmeztetett: vagy élet vagy operaházi igazgatás. Ezért is örültem, hogy Szinetár Miklós batárom elvállalja a vezetést, én pedig lehettem az, amihez igazán értek: főzeneigazgató. Az a tizenkét év, amit az Operaházon kívül töltöttem, rendkívül jó volt – zeneszerzői tevékenységem egyik legfontosabb és legtermékenyebb szakasza. Sokat írtam, nagy örömmel. Most végre megpihenhetek, nem kell önmagammal veszekednem. Könnyebb, ha másoknak segítek. Néha erélyesebben, néha gyengédebben. Mindazt hasznosítom, amit eddigi életemben tettem, tapasztaltam és megtanultam, az irodalomtól a színházig, a zenétől a pedagógiáig. Nagy ajándéka ez az életnek. Hogy megadatott, ráadásul úgy, hogy nem törtem rá. Kellettem is magamat. Nem is olyan kicsit.

Bár Szinetár Miklós pályázatában eleve önt jelölte meg főzeneigazgatónak, a szabályok miatt önnek mégis pályáznia kellett – nála. Úgy hallottam, ezt nehezen viselte.

Valóban morbidnak tartottam. De leültem, mérlegeltem, mit miért. Aztán beláttam, a bürokrácia ostobasága talán nem mérhető össze mindazzal, amit a zenéről, a világról, az énekesekről, a művészetről, a pedagógiáról tudok. Hiúságom – ami az átlagosnál jóval erőtlenebb – nem akadályozhatta meg, hogy életem alkonyán ne dolgozzak világos fejjel, szeretettel és határozottsággal a számomra legkedvesebb műfaj és intézmény felvirágoztatásán. Hozzáteszem, véleményem szerint bizonyos posztokra eleve nem helyénvaló a pályázatosdi. Egy kormánynak nem végzettségek, és főleg nem öntömjénező lelkendezések, politikai ajánlások alapján kell eldöntenie, hogy például a magyar kultúra egyik legfontosabb intézményét ki vezesse. Tudnia kell, kire lehet azt rábízni. Itt nincs helye kísérletezgetésnek. A felelősséget vállalni kell.

Térjünk vissza önre: mostani posztja a világon általában karmesteri praxissal jár együtt.

Valóban ez az általános gyakorlat, de egyben idejétmúlt. Szoktak Mahlerra vagy Failonira hivatkozni, de ne felejtsük el, hogy főzeneigazgatóságuk idején ők valóban itt dolgoztak. A XIX. és XX. században egy dalszínház zenei arculatát az a karmester határozta meg, aki maga is vezényelt ott. Nálunk azonban még az előző évad főzeneigazgatója is rendre elutazgatott máshová dirigálni, ahelyett, hogy itthon mutatta volna meg tudását. És ahelyett, hogy a zenekarral, az énekkarral, az énekesekkel, a korrepetitorokkal tisztességesen és a jobbítás szándékával foglalkozott volna. Ez a Magyar Állami Operaház esetében csaknem félezer ember, akit a mindenkori főzeneigazgatónak megfelelő stílusban, modorban, feltételek között kell dolgoztatni. Hízelgek magamnak azzal, hogy tudom, ez hogyan működik. Ez egy szakma. Amihez elengedhetetlenül mindenkit ismerni kell.

Ön mennyire ismeri őket?

Azt hiszem, kellő mértékben. Ősz óta száznál több előadást hallgattam végig. A korábbi vezetők ezt nem nagyon tették. Ők leültek és kombinálták, hogy ki énekeljen, ki nem, és a szerepeket sokszor különböző érdemek szerint osztogatták. Én viszont rendszeresen beülök a próbákra és az előadásokra, és az is érdekel, hogy kik éneklik a kis szerepeket. Ez a dolgom. És szívesen csinálom. Az operairodalmat enyhén szólva ismerem. Tudom, melyik szerephez milyen alkat kell. A mostani évad szereposztása ugyanis időnként nem azért volt rossz, mert külön-külön nincsenek benne jó énekesek, hanem mert ezek gyakran nem illenek egymáshoz. Külsőben, belsőben, stilárisan. Én ugyanis komolyan gondolom, hogy az opera színház. Bár sokan korszerűtlennek vélik, az opera az elmúlt ötven évben világszerte a színházi megújulás egyik legfontosabb területe. A legjelentősebb szcenikai kísérletek és teljesítmények mind az opera „játszóterén” történtek. Jean-Pierre Ponnelle, Patrice Chéreau, Walter Felsenstein, Götz Friedrich egyaránt erős iskolákat teremtettek. Ma majdnem mindenki operát akar rendezni. Még Zsótér Sándor is felismerte ennek a látvány- és mozgáslehetőségét.

A nemrég nyilvánosságra hozott 2003/2004-es szezont teljes egészében ön állította össze?

Közös munka eredménye, bár zömében én tettem a javaslatokat. Szinetár Miklóssal a folyamatos szakmai kapcsolaton túl 40-45 év barátság is összeköt. Úgy vélem, jól kiegészítjük egymást. Szigorúbb ember vagyok mint ő, de ennek a társulatnak ma nem annyira szigorra, mint könnyedebb hangvételre van szüksége. Én pedig arra szerződtem ide, hogy a zenei dolgok jól menjenek. Például, hogy a régóta esedékes karmesteri fiatalítás megvalósuljon. Jött egy új generáció – Hamar Zsolt, Héjja Domokos, Kesselyák Gergely, Vashegyi György –, amelyik igazán képes erre. Itt van aztán az egészen kimagasló Kovács János, aki az elmúlt évtizedekben egyfajta korszakot teremtett, csak ezt még kevesen veszik tudomásul a magyar zenei közéletben. Elég sok fiatal énekes is lehetőséget kapott mostanában. Az előző vezetés által összeállított mostani évad legnagyobb sajtósikerében, A törpében egyetlen szereplő sem az eredeti. Én találtam ki, hogy ez a négy fiatal énekesnő szerepeljen benne. Meg azt is, hogy Csák József énekelje a címszerepet, akiben senki sem bízott, én viszont tudtam, hogy mire képes, milyen lelkiismeretes, és mi van a torkában.

Győriványiék egy éve csaknem harminc magánénekest akartak elküldeni a házból, nem kis felzúdulást váltva ki ezzel. A következő évadban ezek az énekesek többsége szintén alig kapott szerepet. Pedig arra számítottak, hogy önöktől majd kapnak némi erkölcsi elégtételt a sérelmekért.

Bizonyos hibák helyrehozhatatlanok. Bár ez az intézmény bűnt követett el velük szemben, mi nem csak azért jöttünk, hogy ezeket a sérelmeket gyógyítgassuk. Mindenekelőtt színházat kell csinálnunk. Vegyük például Pitti Katalint, mégiscsak ő az etalonja mindennek. Nem tehettük egyszerűen újra vissza őt a maga által kreált szoborszerű posztra, mert ő már valóban túl van a delelőn. Az a katasztrófa, hogy egy nyilvánvaló alkonyi helyzetet nem szabad az új vezetésnek gyilkosságra felhasználnia. Nem tehetjük meg, hogy ezt nem vesszük észre. Vagy itt van Szűcs Márta, aki jobb énekes Pittinél, de neki sem nagyon tudunk mit adni. Említhetném Miller Lajost is, ő kiváló énekes, de már szintén nem fiatal. Több főszerepen kívül odaadtam neki a Toscában Angelotti tízperces szerepét. Bejött hozzám, mondta, ez neki kellemetlen. Mire azt válaszoltam: ezzel nem őt akartam leértékelni, hanem Angelotti szerepét felértékelni. Mert ő a drámai magja ennek a darabnak. Miller elgondolkodott rajta, és kiment. Külföldön amúgy az egykor ünnepelt énekesek sokszor méltó búcsúnak tartják a kis karakterszerepeket is. Ez persze alkati kérdés. Akinek egész életében sztárallűrjei voltak, azok nem fogadják el az élettől ezt a „provokációt”. Én arra szerződtem, hogy őket gyengéden, csendesen kivezessem a házból.

Szinetár Miklóssal többször hangoztatták, hogy szeretnék előkészíteni a nemzedékváltást. Mondják is mostanság, elég sok a fiatal énekes. Talán túl sok is.

Én nem érzem annak. A többség nagyon tehetséges. Elég, ha A Törpében megnézzük, hogy az a négy hölgy mit jelentett játékban, éneklésben, technikában, kinézésben. Az utánpótlásban persze vannak még tisztázatlan kérdések. Például itt van a stúdió. Régebben, ha valaki elvégezte a főiskolát, az Operaház először ösztöndíjasként alkalmazta. Ma azonban ösztöndíjat csak akkreditált oktatási intézmény adhat. Erre megoldás talán ez a stúdió. Szeretném őket „agyondolgoztatni”, elsősorban kisebb szerepekben, hogy a színpadon tanulják meg, hogyan kell bejönni, mozogni, milyenek a fényviszonyok, satöbbi. A színházi közösségben van valami céhszerű, a tanonc–legény– mester hierarchián érdemes haladni. Ami pedig a nemzedékváltás előkészítését illeti, létrehoztam egy zenei tanácsot, állandó tagjai a vezénylő karmesterek és vezető korrepetitorok, és néhány színpadi ember, ők javaslatokat tesznek nekem és ellenőrzik az enyéimet. Magam mellé vettem asszisztensként Kesselyák Gergelyt, aki páratlanul színpadérzékeny karmester, és rendezői adottságokkal megáldott művész. Nem akarok dirigálni, próbálni, utazgatni, hanem az ittlévők munkáját amolyan apai felügyelettel segíteni. Azt szeretném, hogy ameddig itt vagyok, olyan fiatal garnitúra érlelődjék meg, amely tisztességesen folytatni fogja ezt. Sőt, jobban.