A New York Times újságírója, az erdélyi származású Kárász Palkó az 1956-os forradalom leverésénél kezdi Kurtág György történetét. A harminc éves zeneszerző összeomlott, amikor a tankok bejöttek: „Nem csak a külső világ, hanem belső univerzumom is” – mondta. Két évet töltött Párizsban, Messiaen-nál tanult, megismerkedett Webern, Schönberg és Boulez zenéjével. Ebben az időszakban látta Samuel Beckett Fin de Partie című drámáját, amelyből mintegy 60 évvel később operát írt.
A Végjátékon, amelyet a Scalában november 15-én mutatnak be, tíz évet dolgozott a szerző. Az opera rendkívül fontos műfaj számára, vallotta meg Kurtág, és inspirációért egészen Claudio Monteverdiig, az opera egyik első pionírjáig nyúlt. Monteverdinél „a szöveg nem szorul háttérbe a zene javára.” A Végjáték nagyon tömör mű, életrajzírója, Wilheim András szerint a cím arra is utal, hogy Kurtág operája a műfaj végét is kijelölheti, legalábbis azt, ahogy az operáról gondolkodunk.
Kurtág György (Fotó/Forrás: Christoph Egger / ECM Records)
Kurtág – írja a New York Times – legszükségesebb elemeire redukálta a zenét, egy olyan stílust alakított ki, amelyet „a precízen kontrollált intenzitás” jellemez. Kafka töredékei pár másodperc hosszúságú darabok. „A világháború után felemelkedő nagy európai zeneszerzők generációjának utolsó tagja: barátja, Ligeti György 2006-ban hunyt el, Boulez, a háború utáni avantgarde doyenje 2016-ban.”
Kurtág 1994-es zenekari darabja, a Stele olyan, mintha az európai zene sírfelirata lenne
– mondta Simon Rattle egy interjúban.
A Végjáték nehezen készült el: Alexander Pereira, a milánói Scala főigazgatója tíz évig szinte minden évben tervbe vette a premiert – a Zürich-i Operában, a Salzburgi Fesztiválon –, és azt mindig el kellett halasztani. Persze sok követelése nem lehetett, mert mint kiderült, a felkérés mellé Kurtág nem kért se szerződést, se honoráriumot. Ahogy a zeneszerző mondta, még sok ideig dolgozhatott volna a művön, de „csak egy életem van, szóval most már ki kell adnom a kezemből ezt a változatot”.
A Samuel Beckett Fin de Partie című drámájából készült operának négy szereplője van, a zsarnoki úr, Hamm, annak anyja, Nell, apja, Nagg, és szolgája, Clov. A mű nem szűkölködik a fekete humorban, az abszurd alaphelyzetet pedig az adja, hogy Hamm kerekesszékben ül végig a színpad közepén. Amit Beckett csinál, az már zene – mondta Kurtág, bevallva, hogy két évet töltött azzal, hogy a drámaíró szóhasználatát tanulmányozza.
Kurtág György és Márta (Fotó/Forrás: Marjai Judit / BMC)
A zeneszerzés folyamatában Kurtág Márta segédkezett. „Végül nem egyszerűen gondolatai voltak a hangszerelésről, ő komponált” – mondta a férj. „Ez némi túlzás” – szólt közbe Márta.
Az opera elkészülte kettejük kapcsolatában is nagyon fontos.
„Tudomásul kell venni, hogy a házasság nem puszta életforma; amíg tart és működik, egyben megbonthatatlan – hogy mennyiben szükségszerű, ez most mellékes – közösséget jelent a felek közt. Tetszik, nem tetszik, két világ olvad eggyé, s ebben a közegben a házastárs ilyen-olyan szinten akarva-akaratlan beépül a másik fél egyéniségébe, világképébe, nemkülönben – értelemszerűen – a produktumaiba is” – írta róluk Kocsis Zoltán a Holmiban 2010-ben.
Nem érzik úgy, hogy az ő életükről szólna a Beckett-opera, de mégis – mintha jelen lennének a darabban. „Mi vagyunk a Végjátékban” – mondja Kurtág. Mire Márta hozzáteszi:
Ez a mi végjátékunk.
A teljes, angol nyelvű portrét itt lehet elolvasni.
hírlevél
