Be sem kellett kapcsolnia a rádiót, elég, ha résnyire nyitva volt a fürdőszoba ablaka, és a szomszédos lakásból áthallatszott Celine Dion. Vagy vörösbort szürcsölve lazulós estét tartott, mert megérdemelte, és volt ideje magára, illetve egy Bridget Jones-filmre... A lényeg, hogy egészen váratlan pillanatban történt Önnel. Felszállt a buszra, és a sofőr ezt hallgatta a rádión. A Toyotát reklámozták a híradó előtt, és ez szólt alatta. Egy kedves nyugdíjas ezt kérte a Kívánságkosárban... Ön nem számított rá, mégis megtörtént a tragédia, mely azóta tönkreteszi Rahmanyinov c-moll zongoraversenyének lassú tételét:
Ismerős a dallam, hallotta már valahol. Csakhogy egészen máshogy, ahogy eddig. Fittyet hányva a régizene ellenponttechnikájára, a mannheimi iskolára, Berlioz és Rimszkij-Korszakov hangszereléstanára, és egyáltalán mindenre, ami a nyugati zenét évszázadok alatt naggyá tette, ez a dal, amit innen-onnan átszűrődve hall, kidolgozatlan zongorakísérettel követi a dallamot, és a stúdiózenészek által „szőnyeg”-nek (carpet) nevezett technikának megfelelően vonósok a hosszú kitartott hangokat játszanak egy-egy akkordból.
Lehet ilyet büntetlenül?
Az elkövető Eric Carmen, aki egyébként fiatalon hegedült és zongorázott, egy új Leonard Bernstein, vagy minimum egy Henry Mancini akart lenni, és első zenekarát, a Raspberriest a clevelandi Beatlesként is emlegették. Ráadásul hatalmas Rahmanyinov-rajongó. Ha egy zeneszerzőnek ilyen imádói vannak, mire képesek az ellenségei? Carmen úgy gondolta, hogy ha megfosztja Rahmanyinov lassú tételét a zenekari szólamok 70 százalékától, érzelmi skáláját 99 százalékkal szűkíti, és kanyarít egy szörnyen unalmas és semmitmondó szöveget a dallamra, azzal ír egy népszerű slágert.
Az All By Myself 1975 decemberében jelent meg, egymillió példányt adtak el belőle, Billboard listás sláger lett, és az emberek imádták, mert könnyen azonosultak a dalban hallottakkal, hogy
- régen móka volt a szeretkezés, most már nem az,
- ha a barátaikat hívják, azok nem veszik fel a telefont,
- néha olyan bizonytalannak érzik magukat,
- és egyébként is, egyedül vannak.
A dal megjelenése után Rahmanyinov jogutódja tájékoztatta Eric Carment, hogy a zongoraverseny nem használható fel szabadon, így az énekes 12% százalékot fizetett a dal jogdíjaiból. Ez azonban kevés vigasztalás nekem, akinek, ha meghallom a lassú tételt, rögtön beugrik néhány szófoszlány arról, hogy
try to telephone... nobody's home
meg hogy
sometimes I feel so insecure
És akkor szólhat akármilyen lágyan a klarinét, én már arra gondolok, hogy nem akarok többé egyedül lenni, meg hogy „aaall by myself”, ahelyett, hogy szöveg nélkül befogadnám a zenét, aminek amúgy sincs szüksége szavakra.
A dal ott van a Jóbarátok egyik epizódjában, és ezt énekli Bridget Jones is pizsamában. Elénekelte Frank Sinatra, Celine Dion, az Il Divo, és egy önfeledt pillanatban talán Ön is dúdolt a szövegből mosogatás, autószerelés vagy kertészkedés közben. (Kattintott valamelyikre a fenti linkek közül? Szégyellje magát! Pedig még véget sem érhetett az eredeti zongoraverseny, amit a cikk tetején beágyaztam!)
Szóval most már tudja, kit kell hibáztatni – én bosszúból azt remélem, hogy Eric Carmennek továbbra sem veszik fel a telefont a barátai, és lesznek még rossz napjai, amikor bizonytalannak érzi magát, a szerelem pedig távoli és elfeledett érzés számára.
Ha nem akar ilyen rettentő élményben részesülni, hallgassa a második bécsi iskolát, Ligetit, Stockhausent, azokat nem fogja Billboard-listás slágerekben feldolgozni senki. Vagy ha szívesen hallgatja a könnyed műfajt, hallgasson meg egy egészen csodálatos átiratot Debussy Rêverie című zongoradarabjából.
hírlevél
