Yannick-Nézet Séguin igazi jelenkori karmester. Ma, amikor géniuszok helyett ügyes CEO-kat és jól futó projektmenedzsereket tisztelünk, a francia karmester is inkább közvetlen figurának igyekszik tűnni a szomszédból, mintsem érinthetetlen maestrónak. A lemezborítón legalábbis úgy mosolyog, mint egy kedves fickó, aki azt mondja, hogy "figyelj, itt van ez az öt Mendelssohn-szimfónia, hallgasd már meg, tetszik?"

DSC9551 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Hát nekem tetszik.

Ha magamfajta emberekkel beszélgetek, akik szintén írogatnak kritikákat (értsd úgy, időnként nagy szavakra vannak kényszerítve azzal kapcsolatban, hogy valami milyen bonyolult esztétikai és szakmai okok miatt jó vagy nem jó), nos, akkor gyakran szóba kerül, hogy szívesen írnánk csak annyit egy-egy dologról, hogy...

Vagy hogy:

Mert a vége úgyis csak annyi, hogy tetszett-e vagy sem, mondott-e nekem valamit vagy sem. Semmi okoskodás. Szóval itt állok, mást nem tehetek, mint hogy ajánlom Yannick Nézet-Séguin és az Európai Kamarazenekar háromlemezes felvételét Mendelssohn öt szimfóniájával. A Deutsche Grammophon kiadványa, szép, vaskos darab. A dőlt betűs idézet pedig Luthertől származik, aki a wormsi birodalmi gyűlésen valószínűleg a legkevésbé gondolt arra, hogy milyen jó lenne, ha az Erős vár a mi Istenünkkel szimfóniára ihletné Mendelssohnt.

DSC9552 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Pedig ez történt, az opus 107-es V. Reformáció-szimfóniát 1830-ban az ő emléke előtt tisztelegve írta, aztán mégsem adták ki egészen 1868-ig. (Akkor meg már csak az ötös sorszám jutott neki.) Az első tétel méltóságos, és a trombita olyan gyönyörűen emelkedik a zenekar felé,

mintha csak angyal fújná a Jelenések könyvéből.

(Itt az idő, hogy töredelmesen bevalljam, hogy ez a kedvenc szimfóniám, Isten tudja, miért, de szeretem, minden előadásban meghallgattam már, de ez a lemez ezek után is öröm.) Főleg azért öröm, mert ez azon kevés felvételek egyike, ahol a harmadik és negyedik tételt összekötő Recitativó is elhangzik. (Ezt aljas módon elhagyja a legtöbb zenekar, mivel Mendelssohn a 28 ütemes részt kivágta a kottából 1832-ben, a bemutató előtt.)

DSC9560 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Szintén zenetörténeti fun fact, hogy a kor neves dirigense, François Habeneck visszautasította a szimfóniát, azt mondta rá, hogy túl didaktikus (és ez alatt valószínűleg azt értette, hogy túl protestáns). Aki ezzel egyetért, az hozzá se kezdjen a második lemezhez, ezen van ugyanis a már-már oratorikus méretű Lobgensang (Dicsérő ének) című szimfónia-kantáta. Az utolsó tétel kis szépséghibája nem keserít el (Nézet-Séguin kicsit felületes, túl gyors, pedig sok műgondot igényelne ez a majd' hatperces Allegro ma non troppo kórus), mert túlságosan leköt, hogy milyen tisztán és érthetően énekel a RIAS Kammerchor.

Lassan négyszáz szó hosszúságú ez az írás, kedves Olvasó, itt van még? Ha már elrohant a lemezboltba, sebaj. Még annyit mondanék az itt maradóknak, hogy jó ha tudják, Mendelssohn pofátlanul lenyúlta Mozart 40. (g-moll) szimfóniájának 4. tételét a saját I. szimfóniájának 4. tételében. Pontosabban a nyitóütemeket. Mutatom:

Az enyveskezű Mendelssohn Mozarttól lop.

Az Olasz- és a Skót-szimfóniák örök favoritok, az előbbi tempója például fantasztikus, az Európai Kamarazenekar pontos, mint egy csapat mesterlövész. (Emlékszem, amikor először hallottam Bernsteintől ezt a szimfóniát, az első tétel sodrásától el akartam dobni az agyam.) Na de többet már tényleg lusta vagyok írni, meg felesleges is: "Hol az a szó, mely azt fesse?" Inkább meghallgatom a lemezeket még egyszer, csukott szemmel.