A Festiwal Eufonie harmadik napján a Kultúra Érdemrendjével (Zasłużony Kulturze) tüntették ki Arvo Part észt zeneszerzőt, aki személyesen is jelen volt a II. János Pál Múzeum kupolatermében rendezett koncerten. Ez ugyanaz a koncert, amit a budapesti közönség november 23-án hallhatott a Zeneakadémián: az Észt Filharmónia Kamarakórusa és a Tallini Kamarazenekar lépett fel Tõnu Kaljuste vezényletével.
Hogy mennyire szeretem Pärt zenéjét, arról a mester legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával már eleget áradoztam, ezért igyekszem ettől megkímélni az Olvasókat. Mindenesetre bizsergető érzés látni, amikor Pärt tiszteletére megtelik egy terem olyan emberekkel, akiknek láthatóan élő élményük van ezzel a zenével.
Arvo Pärt a Gloria Artis-kitüntetéssel Varsóban, 2018. november 25-én (Fotó/Forrás: Paradox / Festiwal Eufonie)
De miben áll Arvo Pärt zenéjének ereje?
Amikor a hetvenes években a zeneszerző előállt a tinntinabuli-technikával, és elmélyült, puritán stílusával (erről bővebben itt), egészen új színt jelentett a Cage, Stockhausen és Xenakis nevével fémjelzett avantgarde körökben. „Korábban olyan zenét írtam, amiben rengeteg hangjegy volt a papírra vetve” – mondta egy interjúban. – „Úgy voltak odavetve, mint a garasok. Nem őriztem azokat a hangjegyeket kincsként, nem szorítottam őket a tenyerembe, egyiket a másik után. Pedig minden egyes hangjegy döntő, mindegyik mondd valamit.”
Tõnu Kaljuste vezényli a Tallini Kamarazenekart (Fotó/Forrás: Paradox / Festiwal Eufonie)
Ez az új stílus tonális, letisztult, de mégsem az előző évszázadok zenéjének visszhangja. Illetve egy szempontból mégis: a középkori görögkeleti egyházi himnuszokig nyúlik vissza, azok statikusságát, meditatív erejét idézi. Jarosław Sellin lengyel kulturális államtitkár a zeneszerző szavait idézi, miután a nyakába akasztotta a Gloria Artis-érdemrendet:
A zenémet a fehér fényhez tudnám hasonlítani, amelyben ott van minden szín. Van egy prizma, amely megjelenítheti a színeket, és ez a prizma a hallgató lelke.
A ceremónia közben Pärtot figyelem, a békés, kicsit szomorkás tekintetét, amivel a tapsot, az ünneplést, a hosszúra nyúló beszédeket fogadja. Kíváncsi vagyok, mi jár a fejében. Biztos mulat azon, hogy a koncert címe szerint ő „a kortárs spiritualitás új arca”. Mit jelent ez egyáltalán? És azzal, hogy őt most kitüntetjük, magunkhoz öleltük az Istent? Hiszen Pärt az ellen is tiltakozott a maga csendes módján, hogy „szent minimalista” volna. Azt mondja, ő saját magának ír zenét, a saját tapasztalatai alapján. Örül neki, ha másnak is fontos, amit ő értéknek tart.
A zene mindenesetre csodálatosan szól a kupolateremben: a Fratres és a Cantus után megszólal a kórusra és zenekarra írt Ádám panasza (Adam’s Lament): „Ádám, minden ember ősatyja, amikor a paradicsomban élt, ismerte Isten szeretetének édességét” – szól Áthoszi Szent Sziluán szövege. „(…) Amikor kiűzetett az Édenből, fájdalmas panaszra nyitotta a száját, amelybe beleremegett a sivatag.” Homofón szerkesztésű, kinyilatkoztatásszerű kórusfrázisok követik egymást, az egymásba torlódó szólamok és a feloldások a szenvedés és a vigasztalódás örök körforgását jelenítik meg. A mű végén unisono csendül fel zárszó: „Bánata széles lett, mint a tenger, és panaszát csak az a lélek értheti meg, aki megismerte az Istent, és végtelen szeretetét irántunk.”
Az Észt Filharmónia Kamarakórusa Arvo Pärt szerzői estjén (Fotó/Forrás: Paradox / Festiwal Eufonie)
Ezt a lelket keresi Pärt a hallgatóban.
„Milyen tempót szeretne? Játssza a szívverésének tempójában”
– mondta egyszer egy előadónak. A második koncertrészben felhangzó Salve Regina például ilyen, egy szüntelen lefelé haladó zenei motívum, és ezt az állandó süllyedést a zenekar és a kórus szemléletesen valósítja meg. Az estét záró Te Deumot rövid időn belül másodszor hallom koncerten (a Fesztiválzenekar adta elő a Müpában), de a II. János Pál pápa Múzeumban – egy kisebb létszámú együttestől és kórustól – mégis egészen más élmény. Pärt műveit legszívesebben egy távoli, zengő akusztikájú templomban hallanám szívesen.
Arvo Part megköszöni a tapsot, és az öltönye alá rejti a virágot (Fotó/Forrás: Paradox / Festiwal Eufonie)
Eszembe jut a nevezetes zen koan: ha kidől egy fa az erdőben, és senki nincs ott, hogy hallja, van-e hangja? Úgy érzem, Pärt zenéje ennek a fának a hangja lehet.
A koncert után legyőzöm a szégyenlősségemet, én is beállok a sorba egy aláírást kérni. Elég sok ember gyűlik össze, fotókat, lemezeket, koncertfüzeteket tartanak a zeneszerző elé, aki eleget tesz a kéréseknek. Egy idő után azon kapom magam, hogy hátrébb álltam, és csak figyelem a jelenetet. Ez most jobban érdekel, mint a jegyemmel a közelébe furakodni, és autogramot kérni. Azon gondolkodom, hogy vajon szívesen dedikál-e. „No selfies, please” – kérik a szervezők, de aztán kattan néhány telefon, készül egy-két kép. Arvo Pärt nem szeretné, ha kiragadnánk a pillanatot az örökkévalóságból. Pont az ellenkezőjét szolgálja a zenéje: örökkévalósággá emelni a pillanatot.
Hazafele tartok, a fülemben a zenéje. Nem szereztem tőle autogramot, de nem is bánom.
hírlevél
