Klasszikus

Ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc

2019.05.08. 16:30
Ajánlom
A mai koncertlátogató alighanem nagyon meglepődne, ha meghallgatná a zongoraművészet aranykorának legkarakteresebb előadóját, Liszt Ferencet.

Istenem, hányszor hallottam már zongoraművészeket, akik saját előadói nívójukat egészen Beethovenig gyökereztették. Hiszen az ő zongoratanárukat ez meg az tanította, akit viszont Bartók vagy Dohnányi, őket pedig Thomán István, Thománt maga Liszt Ferenc, Lisztet viszont Czerny, Czernyt pedig Beethoven. Pedig az, hogy a láncolatot fel lehet rajzolni, nem jelent semmit. Sőt, nagyon messze távolodtunk már a zongoraművészet aranykorától. Legalábbis ezt állítja Kenneth Hamilton, aki azt is bevallja, hogy részben a mai zongorakoncerteken érzett „gyászos unalom” ösztönözte könyve megírásában. Az aranykor után című, alapos, ugyanakkor könnyen olvasható kötete a Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg.

aranykor-145829.jpg

Kenneth Hamilton, Az aranykor után (Fotó/Forrás: Fidelio)

Hamilton egyetlen gondolatból indul ki: volt a 19. században a zongoraművészetnek egy aranykora. Elvégre nem véletlen, hogy ekkor, mintegy fél évszázados intervallumban alkottak és játszottak azok a zeneszerzők – Liszt, Chopin, Schumann, Mendelssohn stb. –, akik ma a zongorarepertoár gerincét képezik. S az, hogy ebben a korszakban ilyen szinten virágozhatott a zongoraművészet, több csillagzat szerencsés együttállásán múlt, és mint olyan, valószínűleg soha nem fog visszatérni.

Ebben a korszakban, amely nagyjából Liszt Ferenc színrelépésétől (az 1830-as évektől) a hangfelvétel megjelenéséig tart, egészen máshogy néztek ki a koncertek, mint ma. Nem csak hogy szabadott, egyenesen követelmény volt, hogy az előadó tudjon improvizálni, a közönségnek jó szimata volt az egyéniségekhez, és reagált is arra, amit hallott. Leginkább egy jazzkoncertre emlékezteti a mai embert ez a miliő, ahol a hallgatók megtapsolták a virtuóz futamokat, bekiabálva követelték kedvenc darabjaikat, és hatalmas lelkesedéssel sztárolták kedvenceiket.

Nem csoda, hogy az előadó és a közönség ilyen intenzív kapcsolata csodálatos korszakot teremtett – a mai klasszikus zeneszerzők csak álmodnak ilyesmiről, ha egyáltalán álmodnak.

liszt-141613.png

Liszt Ferenc koncertje egy korabeli rajzon

Liszt Ferenc szerepét az aranykor eljöttében nem lehet alulbecsülni. Amikor az 1830-as években színre lépett, és könnyed billentésű, könnyen „agyonverhető” Érard-zongorájával elbűvölte Európát, pionírja lett annak a stílusnak, amelyet Grand Mannerként emlegetnek. Liszt Ferenc fiatal éveiben meglehetősen vadul zongorázott, állandó látványosság volt a koncertjein, hogy el-elszakított húrokat, volt, hogy a zongorajavító aközben dolgozott a hangszerén, hogy ő még püfölte azt. Közvetlen kapcsolata volt a közönséggel: ugyan kitette maga elé a kottát, látványosan bele sem nézett, hanem végig a hallgatóin tartotta a szemeit. Ő találta fel a szólózongora koncert műfaját, és amikor elkezdett egyedül fellépni, nem átallotta kijelenteni:

Le concert, c’est moi. – A koncert én vagyok!

Hogy miben állt a Grand Manner, a Nagy Stílus lényege? Nehéz meghatározni. Néhány jellegzetességet el lehet mondani róla: szabadabb, a zenét szélesebb egységeiben kezelő játék, amelyben több a rubato, szebben „énekel” a zongora, van helye az improvizációnak, van helye a közönség reakciójának, az előadó egyéniségének. „A nagy stílus egyszerűen nem más, mint… nagy stílus. Olyasféle játékmód, amely egy grandiózus koncepcióra épít, ezt a koncepciót a mély átélés révén személyessé teszi” – próbálta körülírni egy Liszt-tanítvány, Manuel Rosenthal. A kor elsőszámú kritikusa, Eduard Hanslick úgy írt, a „nagy stílus” lényege az élet és az érzékiség szeretete. „Olyasfajta művészi hozomány ez, amelynek kedvéért sok mindent megbocsátunk, hiszen a modernek közt annyira ritka.”

Ha egyetlen mondatban akarjuk összefoglalni: a Grand Manner számára sokkal fontosabb volt a lélek, mint a kotta.

Hamilton végignézte a kor zongoratechnikai szakkönyveit, és azt tapasztalta, a 19. században ugyanúgy a zeneművekhez való hitelességre intették a tanárok növendékeiket, azonban ez nem a kotta szentségét jelentette, sokkal inkább a zenei mondanivaló megtartását. Ahogy Paderewski, az aranykor egyik utolsó egyénisége fogalmazott: „Nem az a kérdés, hogy mi van leírva, hanem hogy milyen hatást kelt.”

A zongoraművészet aranykorának aztán törvényszerűen leáldozott. Hogy miért, azt nem is olyan nehéz megfejteni.

Ahogy létrejött a szólózongora-koncert műfaja, a közönség egyre műveltebbé, egyre türelmesebbé vált a komoly művekkel szemben is. Az 1840-es években Beethoven szonátáit gyakorlatilag előadhatatlannak, illetve eladhatatlannak tartották nagy közönség előtt, egyszerűen nem várták el a hallgatóktól, hogy végighallgassanak egy ilyen hosszú és bonyolult művet. Később viszont egyre inkább elvárássá vált, hogy a zongoraművészek ismerjék és jól játsszák a repertoár gerincét. Ez azt jelentette, hogy a zongoristák egyre pontosabban játszottak, de egyre kevesebb spontaneitással. Amikor pedig megjelent a hangfelvétel műfaja, a közönség egy koncertre látogatva arra számított, hogy azt a művet hallja majd, amit a lemezen.

AKG7664-142024.jpg

Liszt Ferenc a tanítványai körében Weimarban, 1884.

Így esett, hogy ma már alig tudjuk megkülönböztetni a zongoraművészeket egymástól: kevésbé szabad egyéniségnek lenni.

Az aranykor végével az éneklő zongorahang helyett felértékelődött a kottahűség, a pontosság, és noha sokan tetszelegnek historikus előadóként, ez legtöbbször korhű hangszeren való játékot jelent, és nem a korhű játékmódot. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy zongorista azzal a szabadsággal játsszon egy Chopint vagy Beethovent, mint annak idején Liszt – díszítésekkel, improvizálva, elhagyással, hozzátoldással, a nyitóütemeket megelőző rögtönzött fantáziával.

Egy korszak végét szimbolizálja a Moonlight Sonata című, 1937-es brit film, amelynek nagyjelenete a lengyelek egyik legnagyobb zongoravirtuóza, Ignacy Jan Paderewski koncertje. A filmben a már idős művész Liszt teljes II. magyar rapszódiáját előadja, de a környezet meglehetősen idegen a megszólaló zenétől. Leginkább egy mai koncertre emlékeztet, mereven ülő emberekkel, fegyelmezett tapssal a végén. Egy ilyen csendes, az elragadtatás semmilyen jelét nem mutató hallgatóság bukást jelentett volna Liszt napjaiban, mutat rá Hamilton. Ma már megszokott szcenárió.

A zongoraművészet aranykora elmúlt, pedig sokunk talán fél karját adná valakiért, aki a 19. századi virtuózokhoz hasonlóan ovációra készteti a hallgatókat. Amióta a csend nem a kudarc jele egy koncerten, jobban halljuk a zenét, de lehet, hogy kevésbé hatol mélyre bennünk. Hát ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc volt.

Az aranykor után - Romantikus zongorajáték és modern előadás. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2018.

Megvásárolom a könyvet >>>

Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

Kapcsolódó

Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

Az opera fénykorának közönsége evett, ivott és beszélgetett Verdi operái alatt, mégis tudta, mikor kell ünnepelni egy új művet, és mikor kell színpadra kérni a szerzőt. Hogyan zajlott egy operaelőadás egykor, és hogyan zajlik ma?

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

A magyar oktatás MacGyverei – a kötelező olvasmányok

A jövő nemzedék sorsa mindössze attól függ, hogy Gárdonyit, Szabó Magdát vagy Agatha Christie-t adnak a kezébe? Arató Lászlóval, a Magyartanárok Egyesületének elnökével - a NAT-módosítás részleteinek hiányában - a jelenlegi szabályozást vizsgáltuk meg, hogy jobban értsük, mi is lehetne a változások előremutató iránya.
Vizuál

Az 1917 a legjobb film az amerikai producerek szerint

Sam Mendes első világháborús eposza, az 1917 című film kapta meg az Amerikai Producerek Céhének (PGA) díját a mozikban forgalmazott filmek mezőnyében szombaton Los Angelesben.
Plusz

75 éve szabadult fel a pesti gettó 

A pesti gettó felszabadításának 75. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést vasárnap Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában, majd koszorút helyeztek el a zsinagóga falánál állított emléktáblánál.
Klasszikus

Boldog születésnapot kívánunk Fischer Ivánnak!

Ma ünnepli születésnapját a Budapesti Fesztiválzenekar alapító-karmestere, egyik legkelendőbb hazai művészünk. Saját Happy Birthday-feldolgozásával köszöntjük!
Vizuál

Ki nevet még a bohócon? – 100 éve született Fellini

Száz éve, 1920. január 20-án született Riminiben Federico Fellini, az egyik legnagyobb olasz filmes, akit első olaszként jelöltek rendezői Oscar-díjra, s mind a négy a kitüntetésre jelölt alkotása nyert a legjobb külföldi filmek között, a legnagyobb elismerésnek mégis azt érezte, ha rendező-festőnek nevezték.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus hír

Rangos hanglemezdíjat érdemelt Fischer Ádám Beethoven-ciklusa

A Dán Kamarazenekarral készültek a lemezek, amely Beethoven összes szimfóniáját tartalmazzák. Valóban kivételes interpretációról beszélünk.
Klasszikus interjú

Alig várja Boros Misi, hogy bejárja az országot

Országos turnéra indul Boros Misi. Tizenhét évesen tizenhét városban lép fel, de mielőtt elindulna, szóra bírtuk tinédzserkorról, szlogenekről és továbbtanulási tervekről.
Klasszikus hír

Kórházakban, iskolákban, aluljárókban csendül fel Bach zenéje

Idén március 16-án kezdődik a Bach Mindenkinek Fesztivál, amelynek idején több mint száz településen élvezhetjük Bach muzsikáját.
Klasszikus nyugdíj

Vladimir Ashkenazy visszavonul

A 82 éves zongoraművész-karmester visszavonulását ügynöksége, a HarrisonParrott jelentette be. Hiányozni fog!
Klasszikus videó

Boldog születésnapot kívánunk Fischer Ivánnak!

Ma ünnepli születésnapját a Budapesti Fesztiválzenekar alapító-karmestere, egyik legkelendőbb hazai művészünk. Saját Happy Birthday-feldolgozásával köszöntjük!