Klasszikus

Ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc

2019.05.08. 16:30
Ajánlom
A mai koncertlátogató alighanem nagyon meglepődne, ha meghallgatná a zongoraművészet aranykorának legkarakteresebb előadóját, Liszt Ferencet.

Istenem, hányszor hallottam már zongoraművészeket, akik saját előadói nívójukat egészen Beethovenig gyökereztették. Hiszen az ő zongoratanárukat ez meg az tanította, akit viszont Bartók vagy Dohnányi, őket pedig Thomán István, Thománt maga Liszt Ferenc, Lisztet viszont Czerny, Czernyt pedig Beethoven. Pedig az, hogy a láncolatot fel lehet rajzolni, nem jelent semmit. Sőt, nagyon messze távolodtunk már a zongoraművészet aranykorától. Legalábbis ezt állítja Kenneth Hamilton, aki azt is bevallja, hogy részben a mai zongorakoncerteken érzett „gyászos unalom” ösztönözte könyve megírásában. Az aranykor után című, alapos, ugyanakkor könnyen olvasható kötete a Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg.

aranykor-145829.jpg

Kenneth Hamilton, Az aranykor után (Fotó/Forrás: Fidelio)

Hamilton egyetlen gondolatból indul ki: volt a 19. században a zongoraművészetnek egy aranykora. Elvégre nem véletlen, hogy ekkor, mintegy fél évszázados intervallumban alkottak és játszottak azok a zeneszerzők – Liszt, Chopin, Schumann, Mendelssohn stb. –, akik ma a zongorarepertoár gerincét képezik. S az, hogy ebben a korszakban ilyen szinten virágozhatott a zongoraművészet, több csillagzat szerencsés együttállásán múlt, és mint olyan, valószínűleg soha nem fog visszatérni.

Ebben a korszakban, amely nagyjából Liszt Ferenc színrelépésétől (az 1830-as évektől) a hangfelvétel megjelenéséig tart, egészen máshogy néztek ki a koncertek, mint ma. Nem csak hogy szabadott, egyenesen követelmény volt, hogy az előadó tudjon improvizálni, a közönségnek jó szimata volt az egyéniségekhez, és reagált is arra, amit hallott. Leginkább egy jazzkoncertre emlékezteti a mai embert ez a miliő, ahol a hallgatók megtapsolták a virtuóz futamokat, bekiabálva követelték kedvenc darabjaikat, és hatalmas lelkesedéssel sztárolták kedvenceiket.

Nem csoda, hogy az előadó és a közönség ilyen intenzív kapcsolata csodálatos korszakot teremtett – a mai klasszikus zeneszerzők csak álmodnak ilyesmiről, ha egyáltalán álmodnak.

liszt-141613.png

Liszt Ferenc koncertje egy korabeli rajzon

Liszt Ferenc szerepét az aranykor eljöttében nem lehet alulbecsülni. Amikor az 1830-as években színre lépett, és könnyed billentésű, könnyen „agyonverhető” Érard-zongorájával elbűvölte Európát, pionírja lett annak a stílusnak, amelyet Grand Mannerként emlegetnek. Liszt Ferenc fiatal éveiben meglehetősen vadul zongorázott, állandó látványosság volt a koncertjein, hogy el-elszakított húrokat, volt, hogy a zongorajavító aközben dolgozott a hangszerén, hogy ő még püfölte azt. Közvetlen kapcsolata volt a közönséggel: ugyan kitette maga elé a kottát, látványosan bele sem nézett, hanem végig a hallgatóin tartotta a szemeit. Ő találta fel a szólózongora koncert műfaját, és amikor elkezdett egyedül fellépni, nem átallotta kijelenteni:

Le concert, c’est moi. – A koncert én vagyok!

Hogy miben állt a Grand Manner, a Nagy Stílus lényege? Nehéz meghatározni. Néhány jellegzetességet el lehet mondani róla: szabadabb, a zenét szélesebb egységeiben kezelő játék, amelyben több a rubato, szebben „énekel” a zongora, van helye az improvizációnak, van helye a közönség reakciójának, az előadó egyéniségének. „A nagy stílus egyszerűen nem más, mint… nagy stílus. Olyasféle játékmód, amely egy grandiózus koncepcióra épít, ezt a koncepciót a mély átélés révén személyessé teszi” – próbálta körülírni egy Liszt-tanítvány, Manuel Rosenthal. A kor elsőszámú kritikusa, Eduard Hanslick úgy írt, a „nagy stílus” lényege az élet és az érzékiség szeretete. „Olyasfajta művészi hozomány ez, amelynek kedvéért sok mindent megbocsátunk, hiszen a modernek közt annyira ritka.”

Ha egyetlen mondatban akarjuk összefoglalni: a Grand Manner számára sokkal fontosabb volt a lélek, mint a kotta.

Hamilton végignézte a kor zongoratechnikai szakkönyveit, és azt tapasztalta, a 19. században ugyanúgy a zeneművekhez való hitelességre intették a tanárok növendékeiket, azonban ez nem a kotta szentségét jelentette, sokkal inkább a zenei mondanivaló megtartását. Ahogy Paderewski, az aranykor egyik utolsó egyénisége fogalmazott: „Nem az a kérdés, hogy mi van leírva, hanem hogy milyen hatást kelt.”

A zongoraművészet aranykorának aztán törvényszerűen leáldozott. Hogy miért, azt nem is olyan nehéz megfejteni.

Ahogy létrejött a szólózongora-koncert műfaja, a közönség egyre műveltebbé, egyre türelmesebbé vált a komoly művekkel szemben is. Az 1840-es években Beethoven szonátáit gyakorlatilag előadhatatlannak, illetve eladhatatlannak tartották nagy közönség előtt, egyszerűen nem várták el a hallgatóktól, hogy végighallgassanak egy ilyen hosszú és bonyolult művet. Később viszont egyre inkább elvárássá vált, hogy a zongoraművészek ismerjék és jól játsszák a repertoár gerincét. Ez azt jelentette, hogy a zongoristák egyre pontosabban játszottak, de egyre kevesebb spontaneitással. Amikor pedig megjelent a hangfelvétel műfaja, a közönség egy koncertre látogatva arra számított, hogy azt a művet hallja majd, amit a lemezen.

AKG7664-142024.jpg

Liszt Ferenc a tanítványai körében Weimarban, 1884.

Így esett, hogy ma már alig tudjuk megkülönböztetni a zongoraművészeket egymástól: kevésbé szabad egyéniségnek lenni.

Az aranykor végével az éneklő zongorahang helyett felértékelődött a kottahűség, a pontosság, és noha sokan tetszelegnek historikus előadóként, ez legtöbbször korhű hangszeren való játékot jelent, és nem a korhű játékmódot. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy zongorista azzal a szabadsággal játsszon egy Chopint vagy Beethovent, mint annak idején Liszt – díszítésekkel, improvizálva, elhagyással, hozzátoldással, a nyitóütemeket megelőző rögtönzött fantáziával.

Egy korszak végét szimbolizálja a Moonlight Sonata című, 1937-es brit film, amelynek nagyjelenete a lengyelek egyik legnagyobb zongoravirtuóza, Ignacy Jan Paderewski koncertje. A filmben a már idős művész Liszt teljes II. magyar rapszódiáját előadja, de a környezet meglehetősen idegen a megszólaló zenétől. Leginkább egy mai koncertre emlékeztet, mereven ülő emberekkel, fegyelmezett tapssal a végén. Egy ilyen csendes, az elragadtatás semmilyen jelét nem mutató hallgatóság bukást jelentett volna Liszt napjaiban, mutat rá Hamilton. Ma már megszokott szcenárió.

A zongoraművészet aranykora elmúlt, pedig sokunk talán fél karját adná valakiért, aki a 19. századi virtuózokhoz hasonlóan ovációra készteti a hallgatókat. Amióta a csend nem a kudarc jele egy koncerten, jobban halljuk a zenét, de lehet, hogy kevésbé hatol mélyre bennünk. Hát ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc volt.

Az aranykor után - Romantikus zongorajáték és modern előadás. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2018.

Megvásárolom a könyvet >>>

Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

Kapcsolódó

Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

Az opera fénykorának közönsége evett, ivott és beszélgetett Verdi operái alatt, mégis tudta, mikor kell ünnepelni egy új művet, és mikor kell színpadra kérni a szerzőt. Hogyan zajlott egy operaelőadás egykor, és hogyan zajlik ma?

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Pedro Almodóvar elkészítette élete legszemélyesebb filmjét

Élet és film szétválaszthatalanul összegabalyodik Pedro Almodóvar legújabb alkotásában. Egy héttel a cannes-i bemutató után itthon is látható a Fájdalom és dicsőség Antonio Banderas és Penelope Cruz főszereplésével. Kritika.
Klasszikus

Hogyan találkozott Gustav Mahler és Sigmund Freud?

Mahler többször is időpontot kért a pszichoanalízis atyjához, de legmondta az első hármat. De miért kereste meg a hírhedt Freudot egyáltalán?
Vizuál

Leonardo da Vinci figyelemzavaros és hiperaktív volt, és egyszerre volt ez áldás és átok életében

Legalábbis egy újabb kutatás szerint, amely a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) magyarázza Leonardo állandó halogatását.
Zenés színház

Puccini ritkán hallható műve, A fecske az Operaházban

Az itáliai zeneszerző minden operáját felvonultató PucciniFeszt részeként a Kolozsvári Magyar Opera május 26-án és 27-én A fecske című darabbal vendégeskedik ez Erkel Színházban.
Vizuál

Mától tudjuk megcsodálni a frissen vásárolt Renoir-aktot

A Szépművészeti Múzeum augusztus 20-ig kamarakiállításon mutatja be a gyűjtemény elmúlt száz évének legértékesebb szerzeményét.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus interjú

„Felemelő érzés együtt játszani a gyerekekkel” - Interjú Rolla Jánossal

A Partitúra legújabb adása Pannonhalmára kalauzol el. Rolla János Kossuth-díjas hegedűművészt ezer szál köti az apátsághoz, az atyák barátságáról, az apátsági pincészet borairól, a templomi koncertekről és a zeneakadémiai életről is beszélgettünk.
Klasszikus koktélparti

Hogyan találkozott Gustav Mahler és Sigmund Freud?

Mahler többször is időpontot kért a pszichoanalízis atyjához, de legmondta az első hármat. De miért kereste meg a hírhedt Freudot egyáltalán?
Klasszikus magazin

Kórusok lepik el a Palotanegyed utcáit

A Kórusok Éjszakájáról Tóth Árpád, a Csíkszerda kórus vezetője beszél a Fidelio Klasszik május 25-ei adásában, amiben Havas Ágnes, Hegyi Barbara és Novák Péter is megszólal.
Klasszikus ajánló

Ezért érdemes Schumannt hallgatni Várjon Dénes szerint

Május 25-én és 26-án utolsó két fejezetéhez ér a Schumann összes zongorás kamarazenéjét megszólaltató sorozat a Zeneakadémián. Várjon Dénes elmondja, miért játssza olyan szívesen a zeneszerző műveit.
Klasszikus bonn

700 apró Beethoven-szoborral ünnepel Bonn városa az évfordulón

Hétszáz mosolygó Beethoven-szobrot tervezett Ottmar Hörl a zeneszerző születésének 250. évfordulójára.