Istenem, hányszor hallottam már zongoraművészeket, akik saját előadói nívójukat egészen Beethovenig gyökereztették. Hiszen az ő zongoratanárukat ez meg az tanította, akit viszont Bartók vagy Dohnányi, őket pedig Thomán István, Thománt maga Liszt Ferenc, Lisztet viszont Czerny, Czernyt pedig Beethoven. Pedig az, hogy a láncolatot fel lehet rajzolni, nem jelent semmit. Sőt, nagyon messze távolodtunk már a zongoraművészet aranykorától. Legalábbis ezt állítja Kenneth Hamilton, aki azt is bevallja, hogy részben a mai zongorakoncerteken érzett „gyászos unalom” ösztönözte könyve megírásában. Az aranykor után című, alapos, ugyanakkor könnyen olvasható kötete a Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg.
Kenneth Hamilton, Az aranykor után (Fotó/Forrás: Fidelio)
Hamilton egyetlen gondolatból indul ki: volt a 19. században a zongoraművészetnek egy aranykora. Elvégre nem véletlen, hogy ekkor, mintegy fél évszázados intervallumban alkottak és játszottak azok a zeneszerzők – Liszt, Chopin, Schumann, Mendelssohn stb. –, akik ma a zongorarepertoár gerincét képezik. S az, hogy ebben a korszakban ilyen szinten virágozhatott a zongoraművészet, több csillagzat szerencsés együttállásán múlt, és mint olyan, valószínűleg soha nem fog visszatérni.
Ebben a korszakban, amely nagyjából Liszt Ferenc színrelépésétől (az 1830-as évektől) a hangfelvétel megjelenéséig tart, egészen máshogy néztek ki a koncertek, mint ma. Nem csak hogy szabadott, egyenesen követelmény volt, hogy az előadó tudjon improvizálni, a közönségnek jó szimata volt az egyéniségekhez, és reagált is arra, amit hallott. Leginkább egy jazzkoncertre emlékezteti a mai embert ez a miliő, ahol a hallgatók megtapsolták a virtuóz futamokat, bekiabálva követelték kedvenc darabjaikat, és hatalmas lelkesedéssel sztárolták kedvenceiket.
Nem csoda, hogy az előadó és a közönség ilyen intenzív kapcsolata csodálatos korszakot teremtett – a mai klasszikus zeneszerzők csak álmodnak ilyesmiről, ha egyáltalán álmodnak.
Liszt Ferenc koncertje egy korabeli rajzon
Liszt Ferenc szerepét az aranykor eljöttében nem lehet alulbecsülni. Amikor az 1830-as években színre lépett, és könnyed billentésű, könnyen „agyonverhető” Érard-zongorájával elbűvölte Európát, pionírja lett annak a stílusnak, amelyet Grand Mannerként emlegetnek. Liszt Ferenc fiatal éveiben meglehetősen vadul zongorázott, állandó látványosság volt a koncertjein, hogy el-elszakított húrokat, volt, hogy a zongorajavító aközben dolgozott a hangszerén, hogy ő még püfölte azt. Közvetlen kapcsolata volt a közönséggel: ugyan kitette maga elé a kottát, látványosan bele sem nézett, hanem végig a hallgatóin tartotta a szemeit. Ő találta fel a szólózongora koncert műfaját, és amikor elkezdett egyedül fellépni, nem átallotta kijelenteni:
Le concert, c’est moi. – A koncert én vagyok!
Hogy miben állt a Grand Manner, a Nagy Stílus lényege? Nehéz meghatározni. Néhány jellegzetességet el lehet mondani róla: szabadabb, a zenét szélesebb egységeiben kezelő játék, amelyben több a rubato, szebben „énekel” a zongora, van helye az improvizációnak, van helye a közönség reakciójának, az előadó egyéniségének. „A nagy stílus egyszerűen nem más, mint… nagy stílus. Olyasféle játékmód, amely egy grandiózus koncepcióra épít, ezt a koncepciót a mély átélés révén személyessé teszi” – próbálta körülírni egy Liszt-tanítvány, Manuel Rosenthal. A kor elsőszámú kritikusa, Eduard Hanslick úgy írt, a „nagy stílus” lényege az élet és az érzékiség szeretete. „Olyasfajta művészi hozomány ez, amelynek kedvéért sok mindent megbocsátunk, hiszen a modernek közt annyira ritka.”
Ha egyetlen mondatban akarjuk összefoglalni: a Grand Manner számára sokkal fontosabb volt a lélek, mint a kotta.
Hamilton végignézte a kor zongoratechnikai szakkönyveit, és azt tapasztalta, a 19. században ugyanúgy a zeneművekhez való hitelességre intették a tanárok növendékeiket, azonban ez nem a kotta szentségét jelentette, sokkal inkább a zenei mondanivaló megtartását. Ahogy Paderewski, az aranykor egyik utolsó egyénisége fogalmazott: „Nem az a kérdés, hogy mi van leírva, hanem hogy milyen hatást kelt.”
A zongoraművészet aranykorának aztán törvényszerűen leáldozott. Hogy miért, azt nem is olyan nehéz megfejteni.
Ahogy létrejött a szólózongora-koncert műfaja, a közönség egyre műveltebbé, egyre türelmesebbé vált a komoly művekkel szemben is. Az 1840-es években Beethoven szonátáit gyakorlatilag előadhatatlannak, illetve eladhatatlannak tartották nagy közönség előtt, egyszerűen nem várták el a hallgatóktól, hogy végighallgassanak egy ilyen hosszú és bonyolult művet. Később viszont egyre inkább elvárássá vált, hogy a zongoraművészek ismerjék és jól játsszák a repertoár gerincét. Ez azt jelentette, hogy a zongoristák egyre pontosabban játszottak, de egyre kevesebb spontaneitással. Amikor pedig megjelent a hangfelvétel műfaja, a közönség egy koncertre látogatva arra számított, hogy azt a művet hallja majd, amit a lemezen.
Liszt Ferenc a tanítványai körében Weimarban, 1884.
Így esett, hogy ma már alig tudjuk megkülönböztetni a zongoraművészeket egymástól: kevésbé szabad egyéniségnek lenni.
Az aranykor végével az éneklő zongorahang helyett felértékelődött a kottahűség, a pontosság, és noha sokan tetszelegnek historikus előadóként, ez legtöbbször korhű hangszeren való játékot jelent, és nem a korhű játékmódot. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy zongorista azzal a szabadsággal játsszon egy Chopint vagy Beethovent, mint annak idején Liszt – díszítésekkel, improvizálva, elhagyással, hozzátoldással, a nyitóütemeket megelőző rögtönzött fantáziával.
Egy korszak végét szimbolizálja a Moonlight Sonata című, 1937-es brit film, amelynek nagyjelenete a lengyelek egyik legnagyobb zongoravirtuóza, Ignacy Jan Paderewski koncertje. A filmben a már idős művész Liszt teljes II. magyar rapszódiáját előadja, de a környezet meglehetősen idegen a megszólaló zenétől. Leginkább egy mai koncertre emlékeztet, mereven ülő emberekkel, fegyelmezett tapssal a végén. Egy ilyen csendes, az elragadtatás semmilyen jelét nem mutató hallgatóság bukást jelentett volna Liszt napjaiban, mutat rá Hamilton. Ma már megszokott szcenárió.
A zongoraművészet aranykora elmúlt, pedig sokunk talán fél karját adná valakiért, aki a 19. századi virtuózokhoz hasonlóan ovációra készteti a hallgatókat. Amióta a csend nem a kudarc jele egy koncerten, jobban halljuk a zenét, de lehet, hogy kevésbé hatol mélyre bennünk. Hát ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc volt.
Az aranykor után - Romantikus zongorajáték és modern előadás. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2018.
hírlevél
