Ezért szerepel ennyi őrült szerelmi történet Puccini operáiban

Berlioz írta, hogy a szerelem nem fejezheti ki a zene lényegét, de a zene kifejezheti a szerelem lényegét. Ebből a nézőpontból érdemes közelítenünk Christopher Lawrence könyvéhez, A csábítás szimfóniájához, amely a Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg magyarul. Nem véletlen, hogy a hazai fordításhoz Nyáry Krisztián írt előszót: a kötet remekül illeszkedik az utóbbi évek slágerkiadványaihoz, az Így szerettek ők sorozathoz.

– ajánlja Nyáry.

A csábítás szimfóniája (Fotó/Forrás: Rózsavölgyi és Társa Kiadó)

Izgalmas végiggondolni, hogy a zenetörténet nagy szerelmi sztorijai micsoda pikáns legendákat gyártottak remekműveik köré. Így vagy úgy, de megjelenik az alkotásokban, hogy milyen viszony volt Brahms és Schumann felesége, Clara Wieck között, hogy miben állt Wagner szélsőséges szerelemeszménye (és mi jelent meg ebből a hétköznapokban), vagy hogy hogyan élt Puccini, a legromantikusabb operaszerző. Nem beszélve a legvadabb szerelmes opusz, a Fantasztikus szimfónia megalkotójáról, Hector Berliozról, aki a negyedik történet ebben a könyvben. El tudjuk képzelni ezt a szimfóniát a kontextus nélkül? Minden bizonnyal, de mégis segít a zenehallgatásban, ha ismerjük a Harriet Smithson iránti szerelem történetét.

A 21. századi ember a Tinder, az antibébi tabletta, a szinglikultúra korában sokszor mulat azon a szerelemeszményen, amely a 19. században Goethe Werthere után kibontakozott. Pedig e szerelemidea nélkül nem születtek volna meg a romantika máig játszott és agyonjátszott alkotásai sem. Az excentrikus Erik Satie, aki csak fehér ételeket evett és ugyanolyan öltönyöket hordott mindennap, például csak egyszer talált szerelemre életében. Schumann kész volt bíróság elé rángatni az apósát, hogy megkapja Clara Wieck kezét. Berlioz öngyilkossági kísérletre vetemedett, illetve legalábbis olyasmire, ami annak tűnhetett.

mindenhol szeretői voltak, mégis azzal a szolgálólánnyal vette szájára a kisváros, aki végül is öngyilkosságot követett el, és a boncolás derítette csak ki, hogy szűz. Ez sem kevésbé tragikus, mint a Pillangókisasszony.

Christopher Lawrence könyve természetesen nem szakszerű életrajz, nem is akarja annak eladni magát. Művészbulvár, mondhatnánk elutasítóan, de az vesse az első követ a szerzőre, akit nem érdeklik ezek a történetek. S az olvasás után azon is elgondolkodunk, vajon hova tűnt ez a fajta a szenvedély a mai klasszikus zenei színtérről. A mai komponistákról és előadóművészekről hiába áhítoznánk ilyen történetekre. Pedig a csábítás szimfóniái mögött kellenek csábítók és elcsábítottak, ez máshogy nem működik.