A pályázata címében két kulcsszó, a megújulás és a hagyománytisztelet szerepel. Hogyan látja, jelenleg a Zeneakadémián mennyire szükséges újítani, és milyen mértékben kell építeni az eddigi értékekre?

Mindkettő egyformán szükséges, jófajta egyensúlyban. Gondoljunk csak Lisztre, aki egyfelől visszanyúlt Palestrináig, és magába olvasztott mindent, amit a régebbi mesterektől csak meg lehetett tanulni, Paganini hatására pedig átalakította az egész zongorázását. Zeneszerzőként is új távlatokat nyitott, így Wagnert, Bartókot és Debussyt előlegezte meg. Valahogy így képzelem a Zeneakadémia jövőjét: vissza kell nyúlni az elődökhöz, megnézni, mi az, amit jól csináltak, de mára esetleg kikopott a rendszerből. Emellett pedig tiszteljük azt a hazai és nemzetközi közeget, amelyben élünk, és

Megújulás nélkül nem létezik továbblépés, esetünkben a zenekari művészképzés elindítása a legfontosabb változás, amit tervezünk. Erről már az Operával és számos zenekar képviselőjével is beszélgettünk. Természetesen hosszú távú kezdeményezésről van szó, amit nem lehet egyik pillanatról a másikra megvalósítani, ki kell dolgozni a tantervet, lebonyolítani az akkreditációt, további egyeztetések szükségesek. Mellette viszont mindazt, ami jelenleg jó a Zeneakadémián, meg kell őrizni, és itt nemcsak a struktúrára gondolok, hanem azokra a tanárkollégákra, akik évtizedek óta a legkiválóbb növendékeket vonzzák be az egyetemre, és a tanítványaik sikert sikerre halmoznak.

Talán koromból adódóan is fiatalos, lendületes intézményként képzelem el a Zeneakadémiát. Kommunikációs szempontból nagyon fontos megszólítani az ifjabb generációt, és hogy még intenzívebben jelen legyünk minden olyan platformon, ahol közzé tudjuk tenni, milyen fantasztikus dolgok történnek nálunk. Az elefántcsonttoronyba vonulás ma véleményem szerint nem működhet, a nemzetközi tapasztalatok is ezt bizonyítják, így azt szeretném, ha eljutna a hírünk mindenkihez, a professzionális zenészek mellett a zenekedvelőkhöz is.

Farkas Gábor (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia / Zeneakadémia)

A pályázatában említi, hogy vissza kívánja állítani a Zeneakadémiára korábban jellemző közösségi szellemet. Ezt milyen intézkedésekkel kívánja elérni?

Nagyon örülnék, ha ismét kapcsolatba kerülnénk azokkal a kollégákkal, akik a Zeneakadémián végeztek, és kiépíthetnénk egy alumnihálózatot. Úgy gondolom, a volt növendékeink eleve egyfajta közösséget alkotnak, és a velük való beszélgetésekből sokszor még nekem is új és hasznos információk jutnak a birtokomba a régebbi periódusokról. Vannak természetesen akadályok, például az új beléptetési rendszer a Liszt Ferenc téri épületben, amire sok szempontból szükség van. Az amerikai és ázsiai egyetemeken, ahol jártam, még szigorúbbak a belépés feltételei. Ugyanakkor

és a volt növendékek is úgy éreznék, hogy ez az ő otthonuk is. Ezért is lenne fontos, hogy kapcsolatban legyünk velük, hogy ha szeretnék meglátogatni a Zeneakadémiát, ne csak a portaszolgálatig jussanak. Terveim szerint több alkalommal lennének olyan nyílt napok is, amikor a nagyközönség bejárhatná az épületet. Remélhetőleg az érdeklődők a jövőben koncertekre is visszatérnének majd, hiszen bármilyen szép is egy terem, igazi funkcióját akkor nyeri el, amikor a művészek és a hallgatóság egyszerre vannak jelen.

Ez is az elefántcsonttorony-lét ellen ható intézkedés lenne.

Ma már nem úgy működik a klasszikus zenei világ, mint régen. Ha az ember Amerikába vagy Ázsiába látogat, muszáj maradnia annyi energiának benne, hogy ki tudjon menni a közönséghez egy kicsit dedikálni, beszélgetni. Bizonyos európai koncerttermekre is jellemző, hogy az előadás után sor kerül ilyesmire, amikor a közönség kicsit közelebb kerülhet az előadóhoz. Az is hasonlóan jó, amikor a művészek szívesen szólnak néhány szót a koncert előtt – én például nagyon szeretek ilyenkor beszélni, és érdekes módon csak Magyarországon nem szoktam, mert itt valahogy nem annyira jellemzőek a hasonló kezdeményezések. Japánban, Kínában vagy Amerikában az emberek igénylik is, hogy bemutatkozzunk. Ha pedig az ember mond néhány információt a művekről, akármilyen nagy is a koncertterem, kialakul egyfajta szalonhangulat, és az előadóban is oldódnak a feszültségek. Nézzük meg Takács Nagy Gábort! Megoszt néhány gondolatot a közönséggel, így a koncert folyamán keresik azokat a pontokat, amelyekre a mester azt mondta, hogy itt erre, amott meg valami másra kell figyelni. Mivel mi vagyunk a magyar zenei csúcsintézmény, lehetőségünk van arra, hogy hagyományokat teremtsünk a koncertéletben, az innováció jegyében.

A pályázata harmadik kulcsszava a távol-keleti nyitás. Ez a világ szakmai és családi kapcsolatai miatt is közel áll önhöz, de miért is fontos az európai klasszikus zene szempontjából a Távol-Kelet?

Ahogy Lantos István fogalmazott egyszer, olyan ez, mint a buddhizmus: bár Indiából indult, végül Tibetben tudott igazán meggyökerezni, és onnan terjedt el. A komolyzene Európában, otthonában kissé megfáradni látszik, míg Ázsiában virágkorát éli, elképesztően sokan tanulnak valamilyen klasszikus hangszeren játszani. A muzsika a mindennapi kultúra része lett, és ahogy ez a rájuk jellemző ázsiai szorgalommal társul, az muszáj, hogy Magyarországra is begyűrűzzön. Nem mintha a magyar növendékeink nagy része ne lenne szorgalmas, vagy ne rendelkezne kellő alázattal, ami gyakran szép karrierhez vezet. Említhetnék olyan gyönyörű példákat, mint Magyar Valentin, Rozsonits Ildikó vagy Szaniszló Attila, hogy csak a zongoristáknál maradjak. Japánnal régóta jó a kapcsolatunk, Korea, Kína, Tajvan viszont új piac lehet. Nemzetköziesítésben jól állunk, jelenleg körülbelül 20 százalék a külföldi hallgatók aránya nálunk, de ez a szám egy kissé még mehetne följebb, természetesen úgy, hogy végig szem előtt tartjuk a magyar hallgatók érdekeit is.

Japánban az elmúlt harminc évben felnőtt egy generáció, amely teljes egészében a mi irányvonalunkat képviseli, és már ők küldik hozzánk a legjobb növendékeiket. És ha ez működik a 130 milliós Japánban, képzeljük el, mi történik, ha átültetjük a másfél milliárd fős Kínára!

Farkas Gábor (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia / Zeneakadémia)

A pályázatában ír a Tehetséggondozó Karrierirodáról, illetve menedzserek meghívásáról. Hogyan tervezik támogatni a hallgatókat a pályaindulásuk során?

Már régebben is voltak ilyen törekvések, de nem igazán tudtak megmaradni. A karrieriroda Batta András idejében indult, aztán kicsit megfáradt a kezdeményezés. Közben látom a növendékeimen, mennyire vakon botorkálnak olyan téren, hogyan kell például szólistakarriert felépíteni. De akár egy tanári karriert is, hiszen sokan nem tudják, hogy nem kizárólag zeneiskolában vagy középiskolában lehet tanítani, szélesebb a perspektíva. Egy jó menedzser segíteni tudja a hallgatókat a megfelelő karrierút kiválasztásában, és abban, hogy ahhoz milyen stációk szükségesek. A pályázatomban említem is, hogy

Ha a Solti Teremben a hallgatók játszhatnak a nagy menedzserirodák képviselőinek, impresszárióknak, ők fel tudnák karolni azokat a művészeket, akikben meglátják a tehetséget.

Milyen gyakorlati területeken tudnak még segíteni a növendékeknek, hogy jobban boldoguljanak a zenei világban?

Nekünk elsősorban elindítani kell a fiatalokat a pályán, és utána már rajtuk múlik, hogy meddig jutnak. Mindez nagyon sok kérdéstől függ: mennyire terhelhetőek, milyen gyorsan tanulnak új anyagot. Ilyen szempontból egy többfordulós verseny nagyon hasznos tapasztalat, van, akinek folyamatosan csökken a teljesítménye, más viszont képes arra, hogy a döntőben teljesedjen ki. Nekünk szerencsére öt évünk van, hogy ezek a problémák kiderülhessenek, a tanárok pedig segíteni tudnak a növendékeknek, például abban, hogyan lehet gyorsabban új anyagot tanulni. Kiismerjük őket, ki játszik jobban a koncertpódiumon, és ki az, akit a stressz negatívan befolyásol. Szakmai vezetőnek, pszichológusnak is kell lenni, és még számos szerepkört betölteni. Fontos, hogy a hallgatók lássanak minket játszani, és rájöjjenek, mi is hasonló nehézségekkel szembesülünk a pódiumon, csak már könnyebben kezeljük ezeket tapasztalataink révén. A legtöbb oktatónk a diploma után sem engedi el az egykori növendékek kezét,

és a mai napig előfordul, hogy ha új darab szerepel egy koncertem műsorán, előtte eljátszom nekik. Amikor Ázsiában fiatalon mesterkurzust adtam, azt vettem észre, hogy nálam húsz évvel idősebb professzorok jöttek el hozzám. Kérdeztem tőlük, hogy befutott művészként miért akarnak előttem játszani, és azt válaszolták: tanulni soha nem szégyen. Ezt a szemléletet is szeretném itthon meghonosítani.

Fejléckép: Farkas Gábor (fotó/forrás: Raffay Zsófia / Zeneakadémia)