Sir John Eliot Gardiner (Fotó/Forrás: Quincena Musical / Flickr)
A Monteverdi Kórus, az Angol Barokk Szólisták és a bonyolult elnevezésű Forradalom és Romantika Zenekara három olyan együttes, amely nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne a historikus előadóművészet. Monteverdi Vesperásának, Bach h-moll miséjének és a Beethoven-szimfóniák lemezfelvételeit minden komolyzene-rajongónak hallania kell. És mindezek egyetlen névhez fűződnek szorosan.
A 75 éves John Eliot Gardiner nevéhez,
akinek pályája még mindig nem áldozott le, sőt vannak, akik arról beszélnek, hogy az utóbbi években került igazán a csúcsra.
Gyerekkorában mindennapos élmény volt számára a zene, karmesteri pálcát tizenöt évesen ragadott először. Zenész szüleivel és testvéreivel Bach-motettákat énekeltek, és a szülői házában – ahogy a mostaniban is – egy Bach-portré függött a falon.
1964. március 5.
– ez volt az a nap, amikor a 20 éves, történelem-arab-spanyol szakos hallgató a feje tetejére állította a klasszikus zene világát. John Eliot Gardiner a frissen alakult Monteverdi Kórussal és hangszeresekkel előadták a Vesperást, amellyel hadat üzentek a korban dívó angol kórusgyakorlatnak is. „[Akkoriban] úgy vélték, hogy mindent el lehet énekelni ugyanabban a stílusban, kellemesen, jól hangzón és bájosan. Mintha csak erről szólna a zene!” – mondta később Gardiner.
A zenei közlésnek egy tündöklő, ragyogó aktusnak kell lennie – így lehetne kifejezni a muzsikus egész életpályáját meghatározó ars poeticát. Ez az esztétikai hitvallás jellemző az Angol Barokk Szólistákra és a Forradalom és Romantikára. John Eliot Gardiner előadása drámai, legyen szó koncerttermi darabokról vagy színpadi művekről.
A hatvanas években – huszonévesen – mestere volt Nadia Boulanger, majd a szigetországba visszatérve megalapította a Monteverdi Zenekart. „Aztán falnak ütköztem – mesélte később. – Rameau-operákat játszottunk egy koncerten, de hiába akartunk bélhúrokat rakni a modern hangszerekre, és hiába vettem rá a fúvósokat, hogy hallgassanak régi instrumentumokat, egyszerűen nem a megfelelő eszközök voltak a birtokunkban.”
1978-ban létrejött az Angol Barokk Szólisták zenekara, de a kezdés korántsem volt könnyű. Nem voltak még igazán jó historikus hangszereket készítő műhelyek, viszont ez a típusú előadásmód reneszánszát (haha) kezdte élni. 1989-ben Gardiner létrehozta a Forradalom és Romantika Zenekarát, annyira nagy volt a kereslet iránta.
Lehet törekedni a csiszolt hangzásra, de valamiféleképpen a nyersesség és az imperfekciók olyan tényezők, amiknek örülni kell
– vallja a karmester.
Sir John Eliot Gardiner (Fotó/Forrás: Sim Canetty-Clarke)
John Eliot Gardiner ma is rendkívül aktív. Nem csak zenei téren: dorseti farmján 200 hektáros földet művel, és ha nem fákat, virágokat vagy haszonnövényeket ültet vagy gondoz, továbbra is koncertezik az együtteseivel.
Soha nem szűnt meg csodálni kórusának névadóját, Claudio Monteverdit.
„Lenyűgözi a közönséget a műveinek teatralitása, és a benne rejlő drámai potenciál” – mondja. – „Ugyanabban a korszakban, amikor Shakespeare és Caravaggio, előtérbe hozta az emberi érzelmeket a zeneműveiben. Volt valami a levegőben 1600 körül.”
Ennek ellenére nem vágyódik vissza, egyszerűen a régiek művészetébe akar életet lehelni. „Nem jó nosztalgiázni, akár az organikus farmgazdálkodásról, akár a zenéről van szó. Adaptálni kell, hogy eladható legyen, amit csinálsz.
Határozottnak és merésznek kell lenni, és elhagyni a járt utakat.”
(források: NY Times, Guardian, Financial Times)
hírlevél
