Robin Hood

forgalmazza a Freeman Film

Az a baj, hogy én minden Robin Hood-filmet megnézek, Errol Flynntől napjainkig, illetve, ha minden igaz, holnapjainkig. Lehetőleg többször is. Nem számít, hogy olasz a csuklyás hős, vagy csak rajzolva van, együtt várjuk, hogy megjöjjön végre Oroszlánszívű Richárd, és véget vessen János herceg meg a nottinghami városbíró önkényeskedésének. Miközben az ember a 12. századba szeretné képzelni magát, egyre jobban érzi, mennyire megvan minden kornak a saját 12. százada, Flynn bajusza a harmincas évek, Kevin Costner nyakba nőtt, új hullámos frizurája a nevetséges kilencvenes évek. Russell Crowe masszív, és most izgulhatunk. Vajon mi lett belőlünk?

Robin Hood

Charlotte Link: Figyelő szemek

General Press, 2018, fordította B. Szabó Károly

Irodalmi értéke elég jól meghatározható. Nulla. Csak az a kérdés, hogy mi is az az „irodalmi érték”. Ha szép szavakról vagy pompás tájleírásokról van szó, akkor tényleg nulla. De ha irodalmi érték a szerkesztettség, az olvasó vezetése és félrevezetése, akkor sokkal bonyolultabb a helyzet. Nem túlságosan edzett krimiolvasóként szépen megyek bele egymás után a szerzői csapdákba, tényleg mindenkire gyanakodtam már a szereplők közül, és még nyolcvan oldallal a vége előtt sem tudom, mi lesz ebből. Diadallal dobom a sarokba a könyvet, hogy tudtam, tudtam (nem nagy vicc tudni, ha már mindenkire gyanakodott az ember), vagy érkezik egy sötét sarokból valami új szereplő, és minden részlet a helyére kerül.

Giuseppe Verdi (Fotó/Forrás: Zeno Fotografie)

Verdi: Traviata

december 15., Müpa, Uránia

Az a baj, hogy eléggé nehezen viselem el Diana Damrau művészetét. Mindig olyan kis molett, szőke és igyekvő, szorgalmatos, miközben az ember épp arra vágyik, hogy olyan operai áldozatot lásson, aki nem akar áldozattá válni. Nincs abban semmi megható, ha Violetta alig várja, hogy végezzen vele a tüdőbaj, és ő elénekelhesse az ehhez kapcsolódó áriát. Közben meg mégis egy új produkció, a Salzburgból átvett félelmetes szorongás helyett korhű és dúsgazdag díszletek, frakkok és estélyi ruhák, igazi 19. századi haláltánc. Csak nyerni lehet. Vagy gyönyörű élményben lesz részünk, vagy legalább megveregetheti az ember a saját vállát: na ugye, hogy Damrau a leginkább túlértékelt koloratúrszoprán.

Ian Bostridge, Antonio Pappano: Requiem – The Pity of War

Warner Classics, 2018

Aki emlékszik még a Holt költők társaságára (mindenki emlékszik), tudja, miről beszélek. Az egyik gyerek elkiáltja magát, hogy „Ó, kapitány, kapitányom”, és aztán mind fölállnak a padjuk tetejére, így tiltakoznak a kedvenc tanáruk kirúgása ellen. Az „Ó, kapitány” sor természetesen Walt Whitmantől való, de arról sejtelmem sem volt, hogy a versnek van egy dalváltozata is, azt pedig végképp nem tudtam, hogy a zeneszerző Kurt Weill. Az egésznek nincs sok köze a Requiem lemezhez (leszámítva azt, hogy azon hallgatható meg), amely az I. világháború négy éven át tartó centenáriumának befejezésére készült. Komponisták mindkét oldalról, akik a csatatéren lelték halálukat, meg Weill és Mahler, akik szerencsére kimaradtak az öldöklésből.