Köztük volt Bill Berry trombitás, Paul Desmond altszaxofonos, Gerry Mulligan baritonszaxofonos, Jim Hall gitáros és Louie Bellson dobos. Tekintve, hogy 1969-et írunk, vagyis csak pár évvel vagyunk túl a polgárjogi harcok legvéresebb eseményein, nem művészi szempontból sem elhanyagolható ennek a koncertnek a jelentősége. A Fehér Házba feketék számára rendszerint csak a szolgálati kapun keresztül volt bejárás, Ellington apja is itt közlekedett, amikor alkalmanként a személyzet tagjaként dolgozott. Duke viszont olyan elismertségnek örvendett, hogy korábban többször is felléphetett az elnöki palotában. Ráadásul ezen az estén az elnök a Szabadság érdemérmet adományozta neki, ami az „egyszerű ember” számára adható legmagasabb kitüntetés az államokban. Valószínűleg Ellington is tisztában volt vele, milyen mérföldkőnek számított ez az esemény az afro-amerikaiak jogaiért folytatott küzdelemben.

Természetesen jazztörténeti szempontból is felbecsülhetetlen a felvétel jelentősége, már csak azért is, mert soha eddig még nem került kiadásra. Az Amerika hangja sugározta ugyan a világ számos országában, az USA-ban teljes egészében nem hallhatták. A 75 percél is hosszabb koncert Ellington örökbecsű szerzeményeiből és az általa rendszeresen játszott alapmelódiákból állt, melyek közül többet egymásba fűzve játszott a tíztagú zenekar, akikhez az est vége felé csatlakozott két énekes, Mary Mayo és Joe Williams, valamint Dave Brubeck, Earl Hines és Billy Taylor vendégzongoristák, és persze az ünnepelt maga. Nem hiányozhatott a Take The ’A’ Train, a Satin Doll, a Sophisticated Lady, a Don’t Get Around Much Any More, az In A Sentimental Mood, az It Don’t Mean A Thing (If It Ain’t Got That Swing), a Caravan vagy a Mood Indigo sem. Érdektelen részt aligha találunk, az emelkedettség, az együttjáték öröme és a pillanat megismételhetetlensége végig ott szikrázik a hangokban, ahogy Clark Terry és Bill Berry trombitái párbajoznak egymással, ahogy Earl Hines „elszáll” a Perdidóban, Bellson dob- és ütőhangszer-szólójában a Caravanban, J. J. Johnson harsonaszólójában a Satin Dollban, és még megannyi helyen. A fáma szerint Mulligan szokatlanul merész arrangement-ját hallva a Prelude To A Kisshez Duke először elámult, majd csodálkozása derültségbe csapott át; természetesen vette a lapot. Az est végére pedig ő maga is leült a keleti szalon Steinway-e mögé, s rögtönzött egy darabot, melyet utólag Patnek keresztelt lágy és könnyed hagvétele miatt.

A party még sokáig tartott, hajnali ¾ 3-ig folyt a jammelés és a tánc, a fellépők mellett Marian McPartland és a híres jazz-szakíró, Leonard Feather is bűvölte a billentyűket – ekkor az elnöki pár már rég nyugovóra tért. Ezek a pillanatok a CD-n már nem kaphattak helyet, de bőven beérhetjük azokkal, amelyek felkerültek rá.