Fény és polifónia – reflexiók az antwerpeni Laus Polyphoniae 2025 fesztiválról

A nyárvégi antwerpeni Laus Polyphoniae minden túlzás nélkül az egyik legkülönlegesebb európai zenei fesztivál. Időutazás, egyben „zarándokhely” is annak, aki mély vonzalmat érez a középkor és a reneszánsz kor művészete, legfőképpen annak zenéje iránt. Laus Polyphoniae a neve annak a művészeti fesztiválnak, amely az AMUZ (Flanders Festival Antwerp – an antwerpeni Flandria Fesztivál) nevű szervezet rendezésében a középkor és a reneszánsz zenéjét helyezi a középpontba. 1994-es első megrendezése óta a fesztivál az egyetlen és a legnagyobb olyan művészeti eseménnyé nőtte ki magát, amely az európai polifónia zenei örökségét hivatott bemutatni. Az AMUZ igazgatója, Bart Demuyt elmondta, fontosnak tartja, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős nemzetközi beruházások történtek a régizenei oktatás, kutatás és gyakorlat területén.

A fesztivál (és annak különböző rendezvényei) többek között egy olyan univerzális platformot kínálnak, amely helyet ad a tanulásnak és a generációk közötti eszmecserének.

A programokban résztvevő, a múlt századok zenéjével foglalkozó zenészek, énekesek, muzikológusok elmélyült tevékenységük során a mai világ dolgaival is szembesülnek, és egyben bennünket, hallgatókat is szembesítenek. A Laus Polyphoniae 2025 fesztivál felidézte e a középkori zenetörténet emblematikus korszakait: az ars antiquát, majd az ars novát, amelyben a polifónia egyre gazdagabbá és összetettebbé vált, majd az ars subtiliort.

A polifóniát már a kezdetektől természetellenesnek, zavarba ejtőnek minősítették. A 12. századtól az egyházi tudósok és teológusok egyre hangsúlyosabban ítélték el, és rendellenesnek tartották. Tiltakozásuknak az is oka volt, hogy így próbálták visszaszorítani azt a zenei élvezetet, amelyet a többszólamú éneklés egyaránt kiváltott az előadókban és a hallgatókban. A kísérletezéstől soha vissza nem riadó Graindelavoix énekegyüttes kilenc énekessel és három hangszerrel merült el ebben a „krízisrepertoárban”, amely úgymond évszázadokon át sokkolta a közönséget. Az igen népszerű, olykor posztmodern gesztusoktól, konceptuális újításoktól sem visszariadó Björn Schmelzer vezette Graindelavoix nem csupán hagyományos eszközökkel tárta elénk a korai polifónia textúráját, hanem sajátos perspektívából igyekezett feltárni annak belső szerkezetét és hangzásvilágát, miközben új megvilágításba helyezte a hagyományt.

A fesztivál műsorkínálatában neves belga és nemzetközi együttesek kaptak helyet, köztük a világhírű Huelgas Ensemble, amely új karvezetője irányításával lépett színpadra, miután a korábbi alapító, Paul Van Nevel más feladatokat lát el a jövőben.

Contre le Temps (Fotó/Forrás: Szegedi Szabó Béla)

Az Alla Francesca Jeune Ensemble műsorával „visszatért” a Notre-Dame építésének korszakába, a Hespèrion XXI együttesnek köszönhetően

a montserrat-i Llibre Vermell gyűjtemény késő középkori Mária-áhítatába merülhettünk bele,

a Gothic Voices pedig az angol katedrálisok jobbára ismeretlen zenéiből válogatott. A Contre le Temps négy tagból álló kórusa (Karin Weston, Cécile Walch, Amy Farnell, Julia Marty) a Szent György-templomban (Sint-Joriskerk) tartott éjjeli gregoriánkoncertjén a párizsi Notre-Dame zenei univerzumát idézte fel.

Hogy ne csak egész együtteseket emeljek ki, szólni szeretnék Andrew Hallock kiváló amerikai kontratenorról, aki sok minden mellett a 16. századi régizene stílusának, repertoárjának szakértője is. Az év nagy részét utazással tölti, előadóként, oktatóként és kutatóként is dolgozik. Hallock a Cappella Pratensis és a Graindelavoix énekegyüttessel lépett fel a fesztiválon. Az amerikai születésű énekes mindkét kórussal számos díjnyertes albummal büszkélkedhet. Énekhangja légies, fénnyel telt, karcsú, ég felé törekvő, önmagában is szférikus tartalommal bír. Azonnal feltűnik a hang rendkívüli szépsége. A magyarországi, de jelenleg Svájcban élő Nagy Tímea furulyaművészt (és költőnőt!) sem hagyhatom ki a felsorolásból, hiszen tökéletes játéka és a középkori zenében való jártassága elkápráztatott.

Cappella Pratensis (Fotó/Forrás: Szegedi-Szabó Béla)

Augusztus 25-én a Szent András-templomban (Sint-Andrieskerk) adta koncertjét a holland Cappella Pratensis énekegyüttes. Előadásukat tudatos művészi megformáltság jellemezte, a művek bővelkedtek vibráló színekben és részletgazdag árnyalatokban. Mesterien tolmácsolták, villantották fel az ars subtilior lényegét, amely nem más, mint egy középkori stílusirányzat, a költészet és a zene gyönyörű egybefonódása. A Tim Braithwaite igazgatta Cappella Pratensis – kiegészülve hangszeres szólistákkal – lenyűgözően adta vissza ezt a merész ritmikai és lírai összetettséget, amelynek köszönhetően az együttes hangzásvilága még gazdagabbá és kifejezőbbé vált. A helyes arányok kidolgozásáért Tim Braithwaite dicsérhető, aki kiválóan irányította a zenészeket és az énekeseket.

Az est egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként Guillaume Dufay művei szólaltak meg,

amelyek az itáliai Malatesta-udvarnál töltött időszaka alatt születtek. Ahogy Tim Braithwaite fogalmazott: a koncert tematikája nyomon követi a rimini Malatesta-családot övező különböző politikai machinációk hátterét is.

A Jordi Savall és a La Capella Reial de Catalunya & Hespérion XXI felejthetetlen koncertet adott a Llibre Vermellben megőrződött dalokból, zeneművekből. A darabok egyszerű szerkezete, táncos ritmikája és hangsúlyos dallamformálása miatt a katalán Montserrat vörös könyvének zenéje napjainkban is élvezhető, gyakran pedig népies jellegű, karakteres kifejezőerővel bír. A Llibre Vermell del Montserrat tíz zeneművet őriz – bár feltehetően ennél több volt benne –, valamennyit ismeretlen szerzőtől. Ezek az énekek, táncok a középkori régizene repertoárjának leggyakrabban feldolgozott darabjai közé tartoznak.

Jordi Savall és együttese (Fotó/Forrás: Szegedi-Szabó Béla)

Az Ensemble Céladon koncertje mély nyomot hagyott bennem. A fesztivál forgatagában gyanútlanul telepedtünk le a helyünkre, de alig telt el néhány perc, máris úgy éreztük, mintha a zene a székhez szegezne bennünket. Hirtelen egy tomboló tavaszi vihar közepén találtuk magunkat:

lángoló virágú hársfaágak nőttek, terebélyesedtek titkos rejtekké, és odalett máris az idilli nyugalom, mert immár egy szerelem misztériumának malmai őröltek,

és vetettek hullámokat – ez nem más volt, mint az Under den Linden minnesänger-dal. Az eredetileg hangulatos, bájos, világi költeményt a 12. századi német minnesänger, Walther von der Vogelweide írta. A megzenésített verzió bizonyos értelemben ellenpontja ennek a derűs, szituációs, érzéki, ónémet nyelvű versnek. Éppen ebből a szembenállásból fakad a feszültség. Az egyik oldalon ott a vers mint „állókép”, az általa elregélt, az illatos hársfaágak csendjében létrejött együttlét, érzékiség gyengéd ábrázolása, míg mindennek fölébe emelkedik a borongó, cseppet sem fájdalommentes zene. A kreatív interpretáció és az újraértelmezés által a mű egyfajta zenei mantrává sűrűsödik, amely a szerelemhez kötődő misztikus érzések szavakkal kifejezhetetlen világáról mesél. Ez a koncert egy igazán nagy meglepetés volt. Az együttes tagjai: Paulin Bündgen (művészeti vezető és kontratenor), Clara Coutouly (szoprán), Tiago Simas Freire (fuvola, cornetto), Myriam Ropars (fidula), Florent Marie (lant), Caroline Huynh Van Xuan (organetto).

A koncertek az élményen túl számos zenetörténeti és filozófiai kérdéseket vetettek föl. A szakrális és világi művek saját történeti korszakuktól függetlenül a jelenkori befogadó érzelemvilágára és szemléletére is rányomták nyugtalanító bélyegüket – személyes, létösszegző, summás gondolatokra késztetve a hallgatót. Úgy éreztem, az antwerpeni fesztivál zeneuniverzuma egy Herman Hesse-i utazásra is hív. Ezért nem feledkezhetek meg Herman Hesse sajátos szenvedéllyel megalkotott, a középkorban játszódó regényéről, a Narziss és Goldmundról, amely olyan kivételes spirituális telítettséggel bír, amely a XXI. századi ember számára már furcsa és nyugtalanító. Győrffy Ákos a Hesse-regény kapcsán így ír erről a mai világban szokatlan lélekformáról: „A középkori történetek nálam eleve jó eséllyel indulnak. Sokszor éreztem már, hogy lelki alkatomban, lelkem szerkezetében van valami középkori, akármit is jelentsen ez. Egy középkori templomban ugyanúgy otthon tudom érezni magam, ahogy egy bükkös szálerdőben. Sehol másutt ezen az árnyékvilágon.

Hildegard von Bingen művei semmivel sem különböznek számomra a csalogány nyáresti énekétől.

A lélek középkori szerkezete azt is jelenti, hogy sokkal inkább a tudattalan képeinek bűvkörében élek, mint a rögvalóság ámokfutásában.” A drámai Narziss és Goldmund ebből a szempontból is megkerülhetetlen szépirodalmi alkotás, amely pontos lelki keresztmetszetét adja a középkori lélekformáknak. A középkori ember megrendül a teremtés szépségétől és rejtélyétől, s ez a rácsodálkozás teszi különlegesen nyitottá a hit tartalmaira. Perotinus, Leoninus és a középkori gregorián ennek a legszebb példája: ragyogó „bizonyítéka” a transzcendencia létének, a lélek eme katartikus, kozmikus tapasztalatának. A középkori zeneművészetre is érvényes az a megállapítás, hogy a személytelen alkotásokban is tetten érhető a személyes mozzanat, de megnevezhetetlen. A középkor után azonban az alkotó kilép a névtelenségből. Összetéveszthetetlen arcvonása és alkotásaiban manifesztálódó művészi öntudata először a reneszánszban ragyog fel a maga teljességében. A személyiség színei, a mintázatok ekkor bukkannak fel immár letagadhatatlanul, így a polifon kórusművek művészi szerkesztettségének sajátos jegyei már többet is elárulnak a zeneszerző egyéni ambícióiról.

Ensemble Céladon (Fotó/Forrás: Szegedi-Szabó Béla)

A fesztivál alatt lehetőségem nyílt ellátogatni az antwerpeni Királyi Szépművészeti Múzeumba (Koninklijk Museum voor Schone Kunsten, Antwerpen), ahol a festészet ikonikus alkotásai révén a zenei élmények új, mélyebb dimenziót kaptak. Ez a képtárlátogatás szinte meditációként hatott. Az éji fa lombján élesen vibráló mágikus félhold – René Magritte Szeptember 16. című szürreális alkotása – éppúgy lenyűgözött, mint Hans Memmling zenélő angyalainak instrumentumai, égi muzsikája. És ott álltak az antwerpeni festőiskola alapítója, Quentin Massijs remekművei is – a Christ Salvator Mundi, amelyről Jézus tündökletes, de egyben realisztikus tekintete ragyog vissza ránk flamandos nyugalommal a keretezett öröklét perspektívájából. Egy másik Massijs-festmény Mária Magdolnát ábrázolja, akinek halovány, bánatos arca mintha egy olyan érzés titkos szobájába engedne betekintést, amely távoli, mégis kézzelfogható: a bűnbánat melankolikus tere.

Méltó zárásaként álljanak itt D. H. Lawrence gondolatai: „Ha modern embereket hallok panaszkodni a magányról, tudom, mi történt. Elvesztették a kozmoszt.” Az antwerpeni Laus Polyphoniae fesztivál szervezői és fellépői jó nyomon járnak, hogy megtalálják és visszahelyezzék a gyémántot a koronába. Küldetésük ezért is egyedülálló.