A Kodály Központ felé közeledve hamar feltűntek a fények az épülethez vezető lépcsőkön. Az esemény szervezői mécseseket biztosítottak a vendégek számára, akik egy gyertya meggyújtásával fejezhették ki szeretetüket halottaik iránt. A lehetőséggel sokan éltek, itt is, ott is gondolataikba merülő alakok álltak a mécseseik mellett. Én is gyújtottam egy gyertyát, és kicsit megilletődve, de mindenképpen a zenére hangolódva ültem be az elhunytak emléknek ajánlott Verdi Requiem-előadásra.
Mécsesek világítanak a Pannon Filharmonikusok Requiem-koncertje előtt (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
Az első tétel a cappella kórusállása némi aggodalmat ébresztett bennem (Magyar Állami Operaház Énekkara, karig.: Csiki Gábor). A nagy létszámú operakórus tagjainak egy része ugyanis erősen megvibrálta a drámai fortékat, miáltal az volt az érzésem, hogy sok szólistát hallok énekelni, akik egymás túlharsogására törekszenek. Sajnos így a hangzás sem volt egységes. Elismerésre méltó azonban, hogy a különböző amplitúdójú vibratók nem billentették ki a kórust a hangnemből, és a zenekar újbóli belépéséig megőrizték a tonalitást.
Az este folyamán változott a véleményem a kórusról. Amikor a zenekarral együtt énekeltek, valóban éreztem, hogy ez a mű megkívánja az operakórus létszámát, rutinját és hangerejét. Még ha sok szempontból jelentősen különbözik is Verdi operáitól a Requiem, éppen eléggé „verdis” és „operás” ahhoz, hogy ilyen kórust igényeljen. A kóruspianók szépen és finoman szólaltak meg, akárcsak a Libera me tétel kórusrecitativója. Ezek a részletek éppen egyszerűségük révén hatványozták meg a drámai hatást. A zárótétel fúgált szakasza szintén megérdemelte a dicséretet.
A Pannon Filharmonikusok október 31-i koncertje a Kodály Központban (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
A Dies Irae indítása és a téma minden visszatérése hátborzongatóan idézte fel a világ tűzvész általi pusztulását.
Azt vettem észre, hogy a székbe kapaszkodom, nehogy elsodorjon az apokaliptikus hangvihar. A Pannon Filharmonikusok remekeltek, és nemcsak ebben a tételben.
A tisztán, fényesen szóló fúvóskarból kiemelném a Tuba mirum trombitáinak az erkélyről befújt földöntúli és diadalmas állásait; méltóak voltak a szerepükhöz mint a világvége harsonái.
Verdi Requiemje a Kodály Központban (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
A mélyvonósok szekciója bársonyos puhaságával és homogén hangzásával örvendeztette meg a közönséget. A szólam szinte az egész este folyamán annyira egyszerre játszott, mintha egy ember muzsikált volna egy tucatnyi hangszer gazdag hangszínével. A hegedűk határozottságukkal és szemmel is láthatóan intenzív billentésükkel nyertek meg maguknak. Az egész zenekaron érződött az egymásra figyelés, időről időre feltűnt a zenészek élénk szemkontaktusa a karmesterrel. Ezt a profizmust nézve és hallgatva határozottan úgy éreztem, több PFZ-koncertre kellene járnom.
Bogányi Tibor elegánsan, koncentráltan vezényelte a produkciót. Nem voltak fölöslegesen nagy vagy zavaróan kicsi mozdulatai, minden gesztust céltudatosan tett. Elképzeléseit igazolta a sokszínű és drámai hangzás, amit a zenekar az instrukcióit követve megszólaltatott.
A szopránszólót éneklő Kolonits Klára szokása szerint tündökölt.
Nem volt az a mennydörgő tutti, amin át ne csillogott volna jól pozicionált hangja. Jellemző rá, hogy a magas lágékban mozog a legnagyobb természetességgel, de nem lehet megunni, hogy milyen könnyedén használja hangjának ezt a tartományát. Ahogy finoman megfog és hosszú ütemek alatt kikerekít egy magas tartott hangot, az valóban olyan, mintha a hang az örök világosság egy idetévedt sugara lenne. És amikor mindezek után a zárótételben egy szoprán-viszonylatban mély regiszterben, mintegy a halál árnyékának völgyében, végtelen egyszerűséggel recitálja a Libera me szövegét, azt kell gondolnunk: Kolonits mindent tud.
A Magyar Állami Operaház kórusa (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
Szántó Andrea előadásának legnagyobb erénye számomra a precíz, szépen hangsúlyozott szövegmondás volt. A középfekvésben a nyitott magánhangzókon időnként egy kis fátyolosság érződött. Ezzel szemben az Agnus Dei mély hangjai fényesen és a magasságok is impozáns teltséggel szólaltak meg.
Kovácsházi István egészen más arcát mutatta, Wagner-tenorként. Pianói a vonósok sordinóval játszott hangjaihoz voltak hasonlóak, de a fojtottságig puha dallammeneteket képes volt akár fortéig kibontani, ezzel bizonyítva, mennyire uralja hangszerét. Muzikális, kellemes hangszínű tenorhangjával emelte a produkció ünnepélyességét.
Verdi Requiemje a Kodály Központban (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
Gábor Géza produkciója egy oratorikus mű viszonylatában egy leheletnyit túl operás hatást keltett. A legatók időnként darabosnak tűntek, a hangközlépéseket egy-egy odatévedt h-hangzó hidalta át. A legszebben megvalósított frázisai az Offertoriumban hangzottak el, amikor a három másik szólista egyszerre mozgó szólamának felelgetve egyedül énekelt.
Mindent összevetve az este szép és méltó keretet adott az emlékezésnek. Hol mosolyt csalt az arcomra egy-egy gyönyörű zenei pillanat, hol elszorult a torkom, mert
az előadás néha valóban a túlvilág fényeit látszott visszatükrözni. Az elhunytak világáét, akikért érkezéskor mécsest gyújtottunk, és akikért szólt a Requiem.
Az előadás ideje, helye: október 31. Pécs, Kodály Központ.
hírlevél
