1815-ben, úgyszólván néhány nap alatt írta Schubert III. szimfóniáját – olvashatjuk Pándi Marianne Hangversenykalauzában. Mint a zeneszerző műveinek zöme, életében ez sem került nyilvánosság elé (házi hangversenyen 1815-ben valószínűleg bemutatták): csak 1860-ban hangzott fel első ízben a szimfónia fináléja, míg a teljes művet 1881-ben mutatták be Londonban.

Liszt Ferenc szerint Schubert volt a valaha élt legköltőibb zenész.

A patetikus, fantáziaszerű lassú bevezetés után felhangzó gyors első tétel kamarazeneszerűen áttört, levegős hangszerelésével lepi meg a hallgatót; a tétel dallamvilágára a fiatalos lendület és energia jellemző. A III. szimfóniához Schubert nem írt lassú tételt: a második helyen nyugodt és szemlélődő Allegretto áll, mintegy korai előképe a nagy C-dúr szimfónia „mennyei hosszúságú” második tételének. A Menüett a súlyos ütemelőzők szokatlan effektusával lep meg: ez, valamint a hirtelen dinamikai váltások adják a tétel sajátos humorát és egyben népies zamatát. Váratlan a finálé tarantellaritmusa is, amelynek kései megfelelője a posztumusz c-moll zongoraszonáta ragyogó és démoni zárótétele.