A szimfónia 1850-ből származik, és bár számozása szerint a harmadik, valójában négy szimfóniája között az utolsó. Abból az időből való – írja Pándi Marianne a Hangversenykalauzban –, amikor Schumann a Rajna melletti Düsseldorfba költözött. Mintha a nagy és áhítatos mondákkal övezett német folyó közelsége valóban hatott volna a szimfónia komponálására: a Rajna-menti táj természeti szépségei, a német népzene lírai mozzanatai át- meg átszövik a mű öt tételét.

A természeti benyomásokon kívül ösztönzően hatott a Rajnai szimfónia megalkotására a kölni dóm és a hozzá fűződő regényes mondavilág is. Az első tétel nagyméretű, nagylélegzetű bevezetés, amelynek méltóságteljes hömpölygése valóban éppúgy lehet a monumentális székesegyház zenei ábrázolása, mint a hatalmas folyam közelségének élményéből fakadó természeti kép. A második tételt Schumann scherzónak nevezi, valójában azonban inkább megilletődött népdal csendül ki belőle, mint szilaj tánc.

Ugyanilyen bensőséges meghatottság árad a harmadik tételből, amelyet ismét természet-élmény inspirálhatott. Míg a klasszikus szimfóniák általában négy tételesek, Schumann ezúttal még egy tétellel bővíti szimfóniáját a fináléhoz önálló előjátékot illeszt. A negyedik tétel régies hangzása és hagyományokra utaló technikája valószínűleg ismét a kölni dómra utal: egy ünnepélyes érseki beiktatás emlékét örökíti meg. A befejező tétel ünnepi fényben ragyog. Hangulata A költő szerelme című, Heine verseire írott dalciklus utolsó előtti dalát idézi: amelyikben a költő ódon regékre emlékezik.