Sosztakovicsot Leningrádban (Szentpétervár) érte a háború. 1941 szeptemberének első napjaiban bement a leningrádi rádió épületébe, hogy demonstrálja, közösséget vállal a várossal, és dolgozik tovább mint mindenki. Hírül adta, hogy éppen aznap fejezte be új szimfóniájának második tételét. Ha a többi rész is elkészül, ez lesz a hetedik.

A Szovjet Zeneszerzők Szövetsége a No. 11-es vonósnégyes sorsáról dönt, 1966 (fotó: Irina Antonovna Sosztakovics - 2009)

Az első tételben a német bevonulást imitáló részt már a harmincas évek végén elkészítette, ekkor még Ravel Boleróját alapul véve. A háború kitörése viszont átírta zenei elképzeléseit is. A művet a kimenekített Bolsoj Színház zenekara mutatta be először Szamarában, 1942 júliusában pedig Tosacnini is elvezényelte New Yorkban.

Sosztakovicsot végre a kritika is elismerte, és a vezetés ügy döntött, hogy elő kell adni a művet az 1941. szeptember 8-óta blokád alatt álló Leningrádban is. Karl Iljics Eliaszberg, a Leningrádban maradt egyetlen karmester kapta a feladatot, hogy hozzon össze egy zenekart. 1941-42 telén Eliaszberg az éhségtől szédelegve járta a várost, hogy rátaláljon az életben maradt zenészekre. Az első próbán 15-en jelentek meg. Ezután parancsba adták, hogy a harcoló alakulatokból is haza kell hívni a zenészeket. Eliaszberg pedig a kórházakat kezdte járni. A zenekar tagjai az éhségtől, betegségtől alig tudták tartani a hangszereket, mindössze negyedórás próbákat tartottak.

Hatalmas nehézségek árán, 1942. augusztus 9-én adták elő a VII. szimfóniát. A rádió élőben közvetítette, a város hangosbemondó-hálózata teljes hangerővel sugározta, hogy a németek is hallják: Leningrád él, zenét hallgatnak.

Amíg tartott a koncert, folyamatos tűz alatt tartották a németeket. Rögtön az első taktusoknál be is remegett a koncertterem, a karmester bízott a légvédelemtől kapott információban és nyugodt maradt, így a zenekar is folytatta az előadást.