Nemrégiben az Eötvös Collegiumban tartott egy előadást, amelynek végszavát idézem: „Az operát nem lehet komolyan venni”. Hogy értsük ezt a kijelentést?
Hiszen ezt kiszedte a szövegkörnyezetből! Én azt mondtam, hogy az operát nem lehet úgy komolyan venni, ahogy ma komolyan veszik. Mert amúgy komoly, nagyon komoly, az életről szól, de a konkrétumai problematikusak. Engedtessék meg, hogy zenepárti legyek, mert a zene sokkal többet elmond a világról, mint a többi művészet, olyan dimenziókat fejez ki, ahova a szavak nem jutnak el. A lélek állapotait fejezi ki, félelmet, féltékenységet, szorongást, örömöt, lelkesedést. Csakhogy ezeket az érzéseket a librettisták néhol a hajuknál fogva rángatják elő. Mondok egy példát: egyszer vezényeltem egy Donizetti-operát, Linda di Chamounix a címe, és abban volt egy nő, akinek a szerelemmel volt baja, és hogy, hogy nem, egyszer csak megőrült. Aztán elkezdték vigasztalni, mire meggyógyult. Egészen őrült a sztori, ha önmagában nézzük, de Donizettinek éppenséggel csak egy őrülési jelenetre volt szüksége, meg egy gyógyulásra. (Arról nem is beszélve, hogy a korábbi operájának, a Lammermoori Luciának az őrülési jelenetét várta tőle a közönség még egyszer.) Szóval a megjegyzésem arra irányult, hogy ezeket a sztorikat nem kell túl komolyan venni. A végzet hatalma úgy kezdődik, hogy az öreg márki rajtaüt Don Alvarón, és kihívja párbajra. De a fiatalember nem akar az öreggel párbajozni, mert ő a szerelme apja. Eldobja a pisztolyát, az pedig pont úgy esik a földre, hogy elsül, és megöli a márkit. Emlékszem, egyszer jött egy rendező, és kitalálta, hogy Don Alvaro tudat alatt minden bizonnyal meg akarta ölni a márkit. Pedig Verdi csak annyit akart, hogy komponálhasson egy jó kis „megátkozlak és meghalok”-jelenetet.
Az opera nem értelem, hanem érzelem szerint működik.
A budapesti Wagner-napoknak jelentékeny renoméja lett az évek alatt. Idén elhangzott, hogy alternatíva lehet Bayreuth helyett.
Nem ez a célom. Az a célunk, hogy olyat mutassunk, amit máshol nem tudnak. Bayreuthban tanultam meg, hogy Wagnernek van egy intimebb oldala, és szeretném ezt sokkal radikálisabban megmutatni Budapesten. Nagyon örülök, ha ennek híre megy a világban, és ide gyűlnek azok, akik alternatív Wagnert akarnak hallgatni. Persze örülök a sikernek, de az csak hiúság. A siker igazolása annak, hogy másokat is érdekel az, ami minket. Ez „a magyar Bayreuth” csak szlogen. Karinthy mondta, amikor a magyar Shakespeare-nek nevezték, hogy ez semmi, az lesz majd valami, ha Shakespeare lesz az angol Karinthy.
Egy interjúban azt mondta, hogy úgy került A Nibelungok gyűrűjébe, mint Pilátus a krédóba. Hogy érti ezt?
Így van, kényszerítettek rá! Sőt, úgy is mondhatnám, botcsinálta doktor, „le Médecin malgré lui” vagyok. Frissen kinevezett zeneigazgató voltam Mannheimben, amikor át kellett vennem a Ringet az elődömtől. Nagyon nehéz volt, de meg kellett tanulnom a ciklust. Utólag azt mondom, hogy mázlim volt, hogy beleszorítottak. Az ember nem mindig csinálja azt, amit szeretne, de ha nem lett volna muszáj, lehet, hogy egész életemben túl nagy feladatnak érzem a Ringet, és akkor nem csinálom.
Vannak olyan feladatok, amelyeket még nem csinált, de szeretne?
Soha nem vezényeltem a Máté-passiót, de nem azért, mert még várnék vele – hiszen most már mire várnék? De ha megtalálom azt a zenekart és azokat az énekeseket, akkor csinálom. Persze ha nem úgy sikerül, akkor az megmarad mementónak, mint azok a Haydn-szimfóniák ’87-ből, amelyeknek a hangfelvétele most is ott virít a polcon. De az a baj, hogy ötévente mindent másképp csinálok.
A Wagner-napokon a főbb szerepeket mindig külföldi énekesek alakítják. Ez azt jelenti, hogy énekeshiány van Magyarországon?
Nem ilyen egyszerű, több oka van. Az egész fesztivál arra épül, hogy ne kelljen sokat próbálni, máskülönben soha nem tudnánk négy nap alatt tizenhat órányi zenét eljátszani. Amikor 2006-ban elindítottuk a Wagner-napokat, ha lehet így mondani, Bayreuth „finanszírozta” a pesti előadást: olyan énekesekkel dolgoztam, akikkel már korábban is a Festspielhausban. Ők pontosan tudták, hogy én hol lassítok, hol gyorsítok, ismertem őket, hogyan énekelnek, mit tudnak, mit nem tudnak.
A másik ok, hogy nemzetközi szinten is kevesen vannak, akik Wagnert tudnak énekelni. Olyan tenorból, aki végigénekli a Parsifalt, nyolc-kilenc van az egész világon. Ugyanez vonatkozik Trisztánra, a fiatal Siegfriedre. Ha valaki végigénekli ezeket teljes hanggal, egyhamar a Metropolitanben találja magát. (Az igazságtalan az, hogy szopránból viszont nyolcszor annyi van, tehát egy szopránnak nyolcszor olyan jónak kell lennie, hogy oda juthasson, ahova a tenor.) A kisebb szerepekben nagyobb szabadságunk van, de azokban rendre előfordulnak magyarok.
A harmadik ok, ami az én személyes meggyőződésem, hogy az opera nemzetközi műfaj. Olyan mint a futball. Az a jó csapat, amelyiknek van egy argentinja, egy franciája, egy brazilja. Nem beszélve a németekről, mert Wagnernél a németeknek persze helyzeti előnyük van. Olyan ez, mintha nem magyar anyanyelvű énekelné nekünk a Kékszakállút.
Mit kellene tenni a hazai énekeseknek, hogy az élvonalba kerüljenek?
Tíz-tizenöt évvel ezelőttig nem volt igény a magyar énekesek körében arra, hogy ha Wagnert énekelnek, akkor német nyelvterületen is megmérettessék magukat. Olyan ez, mintha egy amerikai elénekelné a Kékszakállú Amszterdamban, és őrült siker lenne. Hát az még nem jelentene semmit! Tessék idejönni Budapestre, és ha itt is siker, hát az már valami. Én irigykedem az angolokra, nekik volt ilyen igényük. John Rutherford vagy Peter Rose nem is igazán tudtak németül, és mégis: Rose két évvel ezelőtt énekelt velem a Bolygóban, de énekelte már Ochs bárót is A rózsalovagból a bécsieknek. Úgy megtanult bécsi dialektusban énekelni, hogy azóta is a közönség kedvence. Persze nem akarok igazságtalan lenni, a rendszerváltás előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy német korrepetitorokat hívjanak.
De, és ezt most hivatalosan kijelentem, amíg lehet, amíg nem megy a minőség rovására, a Wagner-napok feladatának tekinti, hogy helyzetbe hozzon magyar énekeseket.
2009 óta nem lépett fel az Operaházban. El tudja képzelni, hogy hívják?
Hívni hívtak, de én most nem akarok menni. Már így is sok felkérésre kell nemet mondanom, egy-egy koncert még belefér, de egy operaprodukció hat hetet vesz el, és egy-kettőnél többet nem tudok vállalni egy szezonban. Verdit dirigálni a Scalában mégiscsak érdekesebb feladat. És amikor még vezényeltem a budapesti Operában, úgy éreztem, a munkám hatásfoka ott alacsonyabb. Hogy ennek mi volt az oka? Hát lehet, hogy én voltam az oka. Megint csak focis példa: ha én vagyok a középpályás, és úgy rúgom a labdát, hogy a csatár, aki az énekes, nem fejel gólt, hát akkor nem vagyok jó középpályás. Mert jön egy másik, aki talán nem is olyan jó, mint én, de tudja, hogy nem szabad beívelni, mert a csatár úgysem fejel. Hát akkor csak ő a jobb!
Azt hiszem, átjött a példa... A Porgy és Bess némileg felfújt botránya kapcsán azt mondta, hogy ez nem több mint provokáció.
Azt mondtam, hogy provokáció lehetett, azt már csak a Guardian mondta, hogy az volt.
Miért lehetett provokáció?
Az egész kérdés felfújása lehetett az. Azt, hogy ezt a szerepet csak fekete énekelheti, rasszista rendelkezésnek nevezni definíció szerint igaz.
De itt figyelembe kell venni azt, amit úgy nevezünk, hogy pozitív diszkrimináció. Mintha Magyarországon nem ismernék ezt a fogalmat.
Azt jelenti, hogy a kisebbséget, a gyengébbet mindig segíteni kell egy kicsit. Nem lehet a Black Panther létezésével igazolni a Ku-Klux-Klant. Gershwin nem rasszizmusból akarta, hogy a Porgyt feketék énekeljék. Lehetett volna a kérdésről vitatkozni, de azt hangoztatni, hogy a feketék oldaláról ez rasszizmus, az lehetett provokáció.
Egyértelmű politikai üzenet volt, hogy a Helsinki Bizottságnak adományozta a Wolf-díjjal járó pénzt. Ön és a testvére, Fischer Iván is komolyan veszi azt, amit az írástudók felelősségének szoktak nevezni.
A Tonhalle Düsseldorf emberi jogi díját pedig főigazgatóként Soros Györgynek ítéltem... Én inkább a sikeresek felelősségének nevezném, amit említett. Verdire szoktam hivatkozni, aki az összes pénzét és jogdíját a Casa Verdi művészotthonra hagyta. Azt írta, nagyon sokan ugyanolyan jók voltak, mint ő, csak ő volt a szerencsés. Elég szerény kijelentés, de van benne valami. Én is ugyanonnan indultam, mint egy afgán menekült, és ezer és ezer ember közül kaptam meg azt sanszot. De amikor tizenkilenc éves koromban Ausztriába mentem, ugyanolyan idegennek éreztem magam, és hiába segítettek sokan, rémes volt, hogy nem tudtam senkivel beszélni. Az, hogy ma a segítségnyújtást is kriminalizálják, olyan szégyen, ami ellen fel kell szólalni.
Amit Trump és a magyar kormány csinál, az az emberi természetnek olyan mérgezése, amely ellen én egyedül ugyan nem tudok tenni, de amit megtehetek, azt megteszem.
Ha pár hónappal korábban beszélgetünk, minden tele lenne kék plakátokkal. Akkor is van értelme tenni, ha végül úgyis a tömegpszichózis győz?
Ahogy a közmondás tartja, egy gentleman csak veszett ügyért harcol. Még azt is tudom, hogy a tiltakozásom is őket segíti, mert mondhatják, hogy na ezt is megvette a Soros. De már a római jogban is ott volt, hogy minden embernek joga van a védelemre, és arra, hogy felvilágosítsák őt. Minden vallásban ott van a tanítás, hogy adjunk a szerencsétlennek. De ha egy kormány azt mondja, hogy a fuldoklót nem szabad kihúzni a vízből, azt nem szabad elfogadni. Viszont a populista politikusok rájöttek, hogy ezzel lehet szavazatot szerezni. Mert ha azt mondják, hogy nem szabad pénzt adni a koldusnak, az emberek megkönnyebbülnek, hogy akkor nem kell.
Az izraeli parlamentben A walkürt említette. Mit mond A walkür az emberi jogokról?
Van benne egy terhes nő, Sieglinde, aki a férje elől menekül. Wotan főisten parancsa Brünnhildének az, hogy nem szabad segíteni neki, ő viszont meg van győződve arról, hogy egy ilyen parancsnak nem szabad engedelmeskedni. Segít a nőnek, még akkor is, ha így kitaszítják az istenek közül. De hiába hagyta el a férjét Sieglinde, az emberi igazság az, hogy nem lehet őt olyan mellé kényszeríteni, akit nem szeret.
Az emberi törvény mást mond, mint amit felülről diktálnak.
Lesznek még Szabadságkórus-éneklések?
Idén még lett volna, de az önkormányzat óriáskivetítőt állított a futballmeccseknek a kitűzött helyszínre. Szóval ha minden második évben EB vagy VB van, akkor mi csak a páratlan években tudunk kimenni. De most ünnepélyesen megígérem, hogy jövőre kimegyünk.
2018-ban a magyar kultúra 50 meghatározó arca közé választottuk Fischer Ádámot is. (Vagy ahogy ő fogalmazott, miután kézbe vette a KULT50 2018-as kiadványát: "Nahát, én is kultúra vagyok?")