Az Éden és a Péri zenéje festői, plasztikus zene: ezért is írtam azt, hogy Rattle színezett: bizonyos részeket felélénkített, másokat sötétebbre mázolt (az említett pestises jelenetét), de ha az kellett, fehéren is hagyott részeket: a Győzök Karának kijelentése – Gáza éljen, a nagy hódító – után, hosszú és jelentőségteljes csönd állt be: lehelet megszegett. (Elmélkedtem azon, az előadás után, hogy miért is, hogy mire figyelmeztetett, mit készített elő ez a Gardinernél észre sem vehető megállás: éppen azért is érdekes Rattle előadása, mert számos, egymásnak nem ellentmondó válasz létezik, és még az sem tűnik erőltetettnek, ha azt gondoljuk, a mű sötét múltjára utalt.) Ugyanakkor Rattle nagyságát jelzi az is, hogy az Indusok Karának szavait, A zsarnok vesszen, haljon – milyen dübörögve, milyen indulattal énekeltette el.

Rattle és zenekara mind a tuttikban mind a csenddel árnyalt részekben, ne kerüljük a szuperlatívuszokat, lenyűgöző volt, ritkán hallhatunk zenekart ilyen színesen, ennyi árnyalatot kidolgozva megszólalni. A Péri és a Kórus Ez lészen a díj kezdetű tételéből Rattle (aki egyébként rekonstruálta és elő is adatta Mendelssohn Máté Passió verzióját), Bach kórustételét kreált: a fenségesen dübörgő tételben egy tömbként szólalt meg a kórus, olyan elképesztő hanggal és energiával, hogy szinte már ekkor az ég felé röpítette nem csak szegény Périt, hanem a Müpa bűvöletbe ejtett közönségét is.

Az énekes szólisták, a zenekarhoz hasonlóan, Rattle elképzeléshez igazodva, hol operásan, hol mintha Kantáta szólót adnának elő, szólaltak meg, az egyik legkiválóbb Bach énekes, Bernarda Fink altszólója egyértelműen Bach műfajához igazodott, a beteget jelentett, de kiváló Péri, Sally Matthews ha kellett úgy énekelt, mint egy drámai szoprán, ha kellett úgy, mint egy tündér, egy Purcell darabból: a darab végén egy erőteljes, franciás hangáradattal lepett meg (nem értettem, egyszerűen nem értettem, hogy miért mondták be a koncert előtt, hogy nem érzi jól magát: elképesztően erőteljesen, drámai erővel, és tiszta hangon énekelt). A hazánkban szintén nem először éneklő Mark Padmore (Paul McCreeshék passió előadása közben szabályosan megrendült), nem túl nagy hang, de olyan kultúráltan, és olyan, szintén a mű drámaiságát hangsúlyozó kontúrokkal énekelt, hogy ez tulajdonképpen nem vett el az előadás, és megszólalásai erejéből.

Ha a dráma hangsúlyozásához az kellett: a fuvolák és oboák nyomatékosították az elbeszélést, a tuttik erősítették a darab harciasabb tételeit; ugyanakkor a csöndesebb áriák, a szerelmesek bensőséges kapcsolatát elbeszélő rész olyan érzékenyen és visszafogottan szólalt meg, hogy ez után az első részt lezáró rész után csak lassan – ahogy a harangzúgás kezdődik – erősödött föl, tört föl az áhítatból, a taps.

A Péri az égbe ért. Figyeltem Simon Rattle-t: ez az ő műve (ő jutatta el a Périt a megigazulásig).

Mozdulatai érthetőek, pontosak. Nem beszél mellé testtartásával, gesztusaival sem. Egyértelművé teszi, mit vár el a szólistától.

Ugyanakkor a lehető legudvariasabban kísérte végig, karját adva Sally Matthewst, nem tolakodott az előtérbe, mindig énekesei, a kiváló szoprán, Kate Royal után jött vissza a színpadra. A közönség hangos bravókkal, és dübörgő tapssal – melyet a villanyokat felkapcsoló, biztosan már hazakívánkozó ügyelő sem tudott lecsillapítani - jutalmazta.

Az emlegetett Rilke utolsó Duinói Elégiája ezekkel a fenséges, tehát ehhez az előadáshoz méltó szavakkal kezdődik: „bár ujjongva szállna a szörnyű belátás végén, dicsérő dalom, föl-föl, az angyali egyetértésig”. Jelen esetben ez az üdvrivalgás (is) jelentette az angyali egyetértést.

A szörnyű belátása pedig: nagyon ritkán, a kelleténél sokkal ritkábban részesülhetünk ilyen drámai élményben, ilyen varázslatban. Hiába is igyekszem dicsérettel visszaadni, ami azon az estén történt: ez az angyali egyetértés csak megélhető.

(2007. december 11. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Felvilágosodás Korának Zenekara és Kórusa koncertje; Schumann: Az éden és a péri; km.: Sally Matthews, Kate Royal, Bernarda Fink, Mark Padmore, Andrew Staples, David Wilson-Johnson (ének); vez.: Sir Simon Rattle)