Nagysikerű koncertet adott a Zeneakadémián A Zongora című hangversenysorozat keretében, majd néhány héttel később a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Eötvös Péter új, CAP-KO című zongoraversenyét mutatta be. Kortárs és klasszikus zenéről, Ligetiről, Kurtágról, Eötvösről kérdezte szólóestje előtt Fazekas Gergely.

- Különös pálya az Öné: a kortárs zene szellemében kezdődött karrierje Boulez mellett, az utóbbi években azonban mintha irányt váltott volna: a zongorairodalom „klasszikusai” is egyre inkább helyet kapnak koncertjein.

- Nem gondolom, hogy irányt váltottam volna. Számomra mindig is fontos volt és most is fontos, hogy megőrizzem a nyitottságomat. Az, hogy a zongora a hangszerem, különleges adottság: ez a hangszer ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a legkülönbözőbb nézőpontokat próbáljam ki, hogy egymástól mégoly távol eső zenei területeken is kísérletezhessek, hogy az emberi kultúrák sokféleségét megtanuljam. A zongora vitt rá arra, hogy a lehető legszélesebb horizontot öleljem fel a különböző kortárs irányzatoktól a távol-keleti vagy afrikai tradicionális zenékig. De a tevékenységem során mindig is jelen volt a klasszikus repertoár. Az talán igaz, hogy kezdetben a 20. századra helyeztem a hangsúlyt, egyszerűen azért, mert kevesen vállalták ezt fel. Fontosnak tartom, hogy legyen tanúja a nagy mai alkotóknak. Az is igaz, hogy ma sokkal inkább dönthetek arról magam, mit szeretnék játszani. Az utóbbi években például kevesebb művet mutattam be: régebben tíz-tizenkét ősbemutatót tartottam évente, ma talán ha kettőt-hármat. Ezeket azonban nagyon megválogatom.

- Miért éppen Schumann-nal, Debussyvel és Kurtággal érkezett Budapestre?

- Egy koncertműsor összeállításának több dimenziója van. Bizonyos művekkel az életem egy adott pillanatában együtt élek, tehát valamiféle belső késztetés hatására játszom el őket; aztán vannak darabok, amelyeket valamiért szeretnék bemutatni egy adott közönségnek. És természetesen szívesebben játszik az ember tudatosan felépített műsort, vagyis számomra fontos az elrendezés elve is: hogy az egy este elhangzó művek szervesen illeszkedjenek egymáshoz. Ami a mostani budapesti koncertemet illeti, figyelembe vettem, hogy Budapesten korábban már játszottam Messiaent, játszottam Ligetit, tavaly Boulezt, így szerettem volna a zenetörténet korábbi rétegeiből származó művekkel is bemutatkozni: így esett a választásom a romantika egyik nagy alakjára, egy századfordulós francia szerzőre; Kurtágot pedig mindenképpen akartam játszani a hazájában, hiszen idén 80 éves, a születésnapja pedig alig néhány nappal a koncert előtt volt. Kurtág mindig is jelentős szerepet játszott az életemben, nagyon közel áll hozzám a zenéje, rendkívül nagyra tartom a művészetét. Ráadásul Schumann és Debussy is kapcsolódik Kurtághoz: Schumann a személyességével, Debussy a humorával és a hangszín iránti érzékenységével.

- Minden esetben kimutatható a kapcsolat az új zene és a régebbi korok zenéje között?

- Nem gondolom, hogy a zenetörténetben mindenáron logikát kellene keresni. Természetesen beszélhetünk hatástörténetről és kapcsolódásokról, de a történelem az én szememben sokkal inkább szakadások és törések sorozata. Ha létezik kapcsolat a különböző korok között, az inkább a mélyebb rétegeket illeti. Vegyük például Brahmsot. Nagy hatást gyakorolt rá a reneszánsz vokálpolifónia, sok 15-16. századi mű volt meg könyvtárában. Az őt jellemző, polifóniára való érzékenység a 20. században is jelentkezik, de eltérő módokon. Schoenberg polifóniája például a karakterek többszólamúsága, azaz minden szólamnak saját arculata van. Elliott Cartert ezzel szemben a különböző sebességek polifóniája érdekelte, vagyis nála minden szólamnak saját ideje van. Mindkettejük számára rendkívül fontos a polifónia, de egészen másképpen. Bizonyos értelemben kivételes korban élünk, hiszen a művészet tanulmányozására hatalmas repertoár, rengeteg nézőpont áll ma a rendelkezésünkre. Persze a zenefogyasztók egy részének a komolyzene ma alapvetően a 19. század zenéjét jelenti, azét a korszakét, amikor a mai értelemben vett zenefogyasztás megjelent. Ennél azonban a világ ma jóval sokszínűbb. Rengeteg attitűd létezik a művészi alkotást illetően, a helyzet egy kicsit a Bábel tornya történetre emlékeztet: minden zeneszerző a saját nyelvét beszéli. És számomra rendkívül fontos, hogy új dolgokat ismerjek meg, hogy folyamatosan nyitott szemmel járjak, hogy megpróbáljam befogadni a mai kort jellemző hallatlan gazdagságot.

- Ön rendszeresen együtt dolgozott Kurtág Györggyel és Ligeti Györggyel, mindkettejük művészetét testközelből, belülről ismeri. Hogyan fogalmazná meg a kettejük közötti különbséget?

- Inkább a hasonlósággal kezdeném. Két rendkívüli szellem, mindketten zsidó származásúak és Erdélyben születtek, ugyanannak a korosztálynak a képviselői, mindketten átélték a történelem több traumáját, még ha különböző módokon is. Persze másképp néznek a világra, és egy idő után Európa más pontjain éltek, különbözik a személyiségük is, az alkotásmódjuk is. Az 1970-es években dolgoztam először Kurtággal, a zseniális zongorista és zeneszerző már akkor lenyűgözött. Minden találkozásunk arra tanított, hogy miként érjem el a nullpontot, hogyan engedjem szabadon a legmélyebb ösztöneimet, de megtanított arra is, hogy ebből a tabula rasa állapotból hogyan építhető fel egy új nyelv. Ő a miniatűrök mestere. A lélek legbenső rétegéről beszél, s ezt képes átalakítani a lehető legkoncentráltabb zenei nyelvvé és formává. Az ösztönök felszabadítása Kurtágnál mindig együtt jár valami hallatlanul erős rendezőelv jelenlétével. Ligeti más. Ő is hallatlanul erős alkotó, de ő felforgatta a zenét és a zongora esetében a hangszeres játékmódot. Új virtuozitást talált fel. Radikális zeneszerző, forradalmár és látnok, aki a tér, a hangzó anyag és a zenei kommunikáció új felfogása felé nyitott utat. Két különböző művészről van tehát szó, de mindketten visszavonhatatlanul rajta hagyták kéznyomukat a zene történetén.

- Soha nem hallottam még Önt Bartókot játszani, de Ön a címzettje Eötvös Péter új, Bartók előtt tisztelgő zongoraversenyének. Mit gondol Bartókról, és hogyan kapcsolódik Bartókhoz Eötvös darabja?

- Valóban ritkán játszom Bartókot koncerten, de ennek csak külsődleges okai vannak. Bartók életműve rendkívül fontos számomra, a zongorazenéjére úgy tekintek, mint a hangszer irodalmának egyik csúcsára. Lenyűgöz muzsikájának integritása és az egység mögött meghúzódó sokféleség. Egyedülállónak tartom, ahogy a zenei nyelv mibenlétére rákérdez, és kivételes, ahogyan képes folyamatosan megújulni. Zongoraműveiben az összes különböző attitűdöt megtaláljuk: ott van a pedagógus – és nemcsak a hangszeré, hanem a zeneszerzésé is –, ugyanakkor képes egy addig nem ismert virtuozitás megteremtésére. Olykor rendkívül intim (például a Bagatellekben), máskor nagyon szabad és modern (mint a Szabadban című ciklusban), de jelen van a nagy tradíció átalakítója (a Három etűdben), és ott a zseniális konstruktivista is, aki képes absztrakt, mégis minden porcikájában élő zenét létrehozni (például a Kétzongorás-ütőhangszeres Szonátában). Ami Eötvös új zongoraversenyét illeti, miként Bartók zenéjében sokszor, itt is nagy szerepet kapnak az ütősök. Meghatározó a darabban a hangszerválasztás, hogy elektromos és akusztikus zongorát használ, jóllehet az utóbbit viszonylag ritkán. Az elektromos zongora egy számítógéphez kapcsolódik, amely az előadó által leütött hanghoz különböző hangközöket rendel. Amikor tehát leütök egy billentyűt, több hang szólal meg, aminek két következménye van: egyrészt rendkívül gazdag harmóniai összefüggésekre ad lehetőséget – bár hangsúlyozom, hogy a harmóniák felépítésének logikáját egyértelműen a hangközök szabják meg, ami bizonyos értelemben ugyancsak bartóki hagyomány –, másrészt a számítógép egy újfajta virtuozitást is elősegít, s persze a hangszínpalettát is kitágítja. Nagyon örülök, hogy én mutathatom be a darabot, remekműnek tartom.

NÉVJEGY
Pierre-Laurent Aimard zongoraművész 1957-ben született Franciaországban. Tanulmányait a párzsi Conservatoire-ban Yvonne Loriod-nál és Maria Curciónál végezte. Tizenkét évesen találkozott először Olivier Messiaen zeneszerzővel, akinek azután később egyik leghivatottabb előadója lett. 1973-ban megnyerte az Olivier Messiaen Nemzetközi Zongoraversenyt, s ezzel megnyílt előtte az út a nemzetközi karrier felé. Az utóbbi évtizedekben a világ minden sarkában fellépett olyan neves karmesterek partnereként, mint Pierre Boulez, Sergiu Celibidache, Seiji Ozawa, Zubin Mehta, Christoph von Dohnányi, Andrew Davis, Giuseppe Sinopoli, Charles Dutoit és Kent Nagano. Amikor 1976-ban Boulez megalapította az Ensemble InterContemporaint, Aimard-t kérte fel az együttes szólózongoristájának – ezt követően tizennyolc évet töltött az együttesben. Rengeteg ősbemutató fűződik a nevéhez, a nemzetközi kortárs zenei élet egyik kulcsszereplőjévé vált — rendszeresen dolgozik együtt többek között Boulezzel, Ligetivel, Stockhausennel és Kurtággal. Aimard Párizsban és Kölnben tanít, előadásokat és mesterkurzusokat tart a világ minden táján, repertoárja gyakorlatilag a teljes nyugat-európai zenetörténetet felöleli, de afrikai és távol-keleti zenekultúrákban is otthonosan mozog. 2005-ben az angliai Királyi Filharmóniai Társaság neki ítélte az év legjobb hangszeres előadójának járó elismerést, Susan Grahammel közös Ives-lemezéért pedig Grammy-díjat kapott.