Luigi Nono 1924. január 29-én született Velencében, gazdag művészi hagyománnyal rendelkező családban. Felmenői között festő és szobrász is volt, anyai nagyanyja pedig zongorázott és énekelt, egészen modernnek számító műveket is, mint például Hugo Wolf dalait. A komponista szülei, bár mindketten civil foglalkozást űztek, az irodalom és a zene nagy barátai voltak, a helyi operaház, a Le Fenice pártolói tagjai, emellett maguk is szívesen muzsikáltak otthon,
játszották például a Borisz Godunov zongoraátiratát, amelyre később Nono úgy emlékezett vissza, mint az első zeneműre, amelyet életében hallott.
Később a zeneszerző is tanult magánúton zongorázni, szülei nógatására azonban biztos jövőt jelentő foglalkozást is választott: a Páduai Egyetem jogi karára iratkozott be. Emellett azonban a Velencei Konzervatóriumban folytatott zeneszerzői tanulmányokat, megismerkedett az olasz reneszánsz hagyománnyal, ugyanakkor a korabeli zenével, Schönberg, Webern és Bartók műveivel is. Közben a II. világháború politikai-társadalmi nézeteit is meghatározta, bár egészségi állapota miatt nem sorozták be, illetve az ellenállásban sem vállalt aktív szerepet, családja antifasiszta nézetei, illetve a velencei szocialista körökkel létesített kapcsolatai megalapozták későbbi műveinek erős társadalomkritikai mondanivalóját.
Luigi Nono és Karlheinz Stockhausen 1957 nyarán (Fotó/Forrás: Seppo Heikinheimo / Wikipedia)
A diploma megszerzése után végre teljes egészében a zenének szentelhette magát, alaposan analizálta az őt érdeklő műveket, nem csupán az egyes szerzők kompozíciós módszereit kutatta, de a zenének és a zenei stílusoknak történelmi szituációba ágyazottsága is igen érdekelte. Ebben az időszakban nagy hatással volt rá, hogy idősebb zeneszerzőbarátjával, Bruno Madernával részt vettek Hermann Scherchen karmesterkurzusán, aki nemcsak megismertette a háború előtti Németország kulturális életével, de biztatta, hogy a Nono által rajongva szeretett Schönberg nyomán tizenkét fokú műveket írjon.
A zeneszerző 1950-től kezdődően rendszeresen részt vett az új zene fellegvárának számító Darmstadti Nyári Kurzusokon, és barátságot kötött a korszak olyan meghatározó fiatal szerzőivel, mint Karlheinz Stockhausen és Pierre Boulez. Itt mutatták be Variazioni canoniche sulla serie dell'op. 41 di A. Schönberg című művét is, amely nem hagyott több kétséget afelől, hogy az avantgárd muzsika köre újabb jelentős alkotóval bővült. Néhány évvel később azonban Schönberg muzsikája magánéleti fordulatot hozott az életében, 1954-ben a Mózes és Áron című posztumusz bemutatóján megismerkedett a zeneszerző lányával, Nuria Schönberggel, a következő évben pedig össze is házasodtak. A párnak két leánya született,
az idén kilencvenkettedik életévét töltő Nuria pedig mai napig a Nono életművét ápoló alapítvány elnöke.
A korszak különleges darabja a zeneszerző felesége számára írt Liebesliedje, miközben munkásságát elsősorban a társadalmi témájú művek határozták meg, háború, elnyomás, igazságtalanság elleni darabokat komponált. 1956-ban bemutatott, Il canto sospeso című alkotása halálraítéltek búcsúleveleire épül, a szöveget azonban részekre bontja és széttördeli. A nagy sikert arató alkotás után Nonót Webern utódaként emlegették, ő azonban fokozatosan távolodni kezdett a darmstadti körtől, az évtized végére pedig Stockhausennel kötött barátsága is megszakadt.
A hatvanas években Nonót társadalmi érdeklődése a színház felé vitte. Intolleranza 1960 című alkotása kapcsán kategorikusan elvetette az opera megnevezést abban az értelemben, amilyen képzetek a műfajról a 19. század végére kialakultak.
A zeneszerző a 20. század elejének avantgárd-politikai színházát tekintette mintájának,
művében egy dél-olasz emigráns a modern társadalom viszontagságain megy keresztül: igazságtalanul letartóztatják, kínozzák, börtönbe kerül, később megjárja a koncentrációs tábort is. A darab bemutatója 1961-ben volt, Velencében, és a zeneszerző lényegében célt ért: műve hatalmas vihart kavart, és erős politikai összecsapásokat váltott ki.
Ebben az időszakban készültek az első olyan művei, amelyekhez a modern technika lehetőségeit használta, a magnószalag, az elektronikus zene lehetőségei meghatározóak voltak a pályája során. A formai lehetőségek kiaknázása azonban mindig szerves egységet alkotott a mondanivalóval, élénken figyelte a munkásmozgalmi törekvéseket, a diáklázadásokat, és a hatvanas-hetvenes években sokat utazott is világszerte. „Kétségtelenül egy kotta sem tud nagyobb valószínűséggel forradalmat kirobbantani, mint egy kép, egy vers vagy egy könyv, ám
a zene éppúgy tanúskodhat a társadalom elhagyatottságáról, mint egy kép, egy vers vagy egy könyv, felhívhatja rá a figyelmet, amennyiben technikai értelemben sem ér kevesebbet, mint ideológiailag
– írta.
Érdeklődésének megfelelően az általa felhasznált szövegek az irodalom mellett a filozófia területéről kerültek ki, illetve olyan politikai dokumentumokhoz is gyakran fordult, mint Karl Marx, Che Guevara vagy Fidel Castro írásai. Következő meghatározó színpadi műve az Al gran sole carico d’amore címet viselte, melyet Jurij Ljubimovval alkottak meg. Ez a darab teljesen nélkülözte a lineáris cselekményvezetést, középpontjában pedig olyan elbukott baloldali forradalmak álltak, mint az 1871-es párizsi kommün vagy az 1905-ös oroszországi forradalom. Az ősbemutatót Claudio Abbado vezényelte, ahogy az később több Nono-mű esetében is történt.
Politikai művészetének egyik következménye volt, hogy a zeneszerző szívesen komponálta a darabjait szokatlan helyszínek számára, és
törekedett rá, hogy a muzsikája eljusson az általa megerősíteni kívánt, kiszolgáltatottabb rétegekhez vagy éppen a változás motorjaihoz: egyetemekre, szakszervezeti központokba, gyárakba.
A hetvenes évek második felére azonban Nono alkotói válságba került, rövid időn belül veszítette el édesapját és édesanyját, és mire a nyolcvanas évek elejére újra megtalálta a hangját, képes volt radikálisan meg is újulni. Nem hitt többé a nagy közös ügyekben, ehelyett gyökeresen más filozófiai gondolatvilág felé fordult.
A csöndtől azonban többé nem fordult el teljesen. Műveire a szakadozottság, töredékesség lett jellemző, ahogyan Hölderlint idéző vonósnégyese, a Fragmente-Stille, an Diotima már címében is mutatja. A korszak meghatározó alkotása a Prométheusz – a hallgatás tragédiája című műve lett, amelyet
ismét csak fenntartásokkal lehet operának nevezni, a történések ugyanis mind a hang rezgésével, csengésével, terjedésével kapcsolatosak.
Ez a téma igazából már régóta foglalkoztatta a komponistát, azóta, hogy gyermekkorában a Szent Márk-székesegyház különleges akusztikáját megtapasztalta. A Hészidodosz, Hölderlin és Walter Benjamin szövegeire készült darabot a velencei San Lorenzo templomban mutatták be, Renzo Piano fából készült, hajószerű díszletei között. A mű annyira speciális akusztikai környezetet kíván, hogy Japánban a bemutatójára elkészülő koncerttermet a szerző iránti tiszteletből Prométheusz-teremnek nevezték el.
1985-ben Nono Toledóban járva egy kolostor falán az alábbi feliratot fedezte fel:
Utazók: nem létezik az út, csak maga az utazás.
Ez a gondolat meghatározta kései műveit, egy mezzoszopránra, hangszerekre és elektronikára írt darabjának címét is innen kölcsönözte. Még megérte a berlini fal leomlását, 1990-ben a városban kulturális nagydíjat kapott, de súlyos májbetegsége következtében otthonában, Velencében május 8-án elhunyt. Mindössze hatvanhat éves volt.
Az emlékét őrző alapítványt özvegye 1993-ban hozta létre. A százéves évforduló kapcsán számos hír és érdekesség érhető el oldalukon.
Fejléckép: Luigi Nono 1970-ben (fotó/forrás: Joost Evers / Anefo)
hírlevél
