És az ősrégi német-francia szembenállás talaján, hiszen a "francia" címke valamely zenére akasztva mindenekelőtt azt kívánja hangsúlyozni, hogy az illető zene "nem német". Mert a 19. század folyamán a német komponisták túlsúlya olyan mértékűvé vált, hogy a zene fogalma egyet jelentett a német zene fogalmával, miközben alighanem lehetetlen racionális érvekkel bebizonyítani, hogy Berlioz, Saint-Saens (helyesen:Saint-Saëns) vagy Ravel kevésbé egyetemes zenét írt, mint Schumann, Brahms vagy Wagner.

Nehéz megfogalmazni egyébként, hogy mennyiben más a francia zene, mint a koncerttermekben azóta is túlsúlyban lévő német, s talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha a zene egyik társművészetét, jelesül a kulináriát hívjuk segítségül. Hiszen ha valaki egyszer abban a szerencsében részesült, hogy München valamely gigantikus sörkertjében maga előtt tudhatott egy zsírtól csöpögő, csodálatosan gőzölgő csülköt a hozzá tartozó monumentális szezámos pereccel, s megcsodálhatta a kötelezően literes korsóban felszolgált jófajta sör aranyló mágiáját, miközben a bájos bajor kollégák a szomszéd asztaloknál hét-nyolcszázad magukkal ütötték el hasonlóan az időt – ha tehát valakinek lehetősége volt ezt a felejthetetlen élményt egy alapvetően más jellegű tapasztalattal összevetni: azzal, amikor az ember Párizsban sétálgatva betér mondjuk a St. Germain valamely aprócska utcájába, s egy otthonos kisvendéglőben elfogyaszt egy négy-öt fogásból álló, pasztell ízekből és könnyű szárnyasokból összeállított vacsorát, hozzá valamely kellemes délfrancia bort rendel, elcseveg a pincérrel az utolsó előtti fogásként felszolgált francia sajtok világtörténelemben játszott szerepéről, s a vacsorát záró mousse au chocolat elfogyasztása után még hosszú percekig üldögél arccal az utca felé bamba mosollyal – nos, e két tapasztalat birtokában, azt hiszem, többé-kevésbé érthetővé válik, hogy miben is tér el egymástól a francia s a német szellem. És az Orchestre National d’Ile de France (helyesen: Orchestre National d’Île de France) koncertje a Művészetek Palotájában talán éppen arról szól, hogy milyen sokszínű lehet e francia szellemiség, hiszen Hector Berlioz, Camille Saint-Saens (helyesen: Camille Saint-Saëns) és Maurice Ravel művészete legalább annyi szálon kötődik egymáshoz, mint amennyi elválasztja őket.

Berlioz élete talán legnagyobb bukását köszönhette 1838-ban bemutatott, Benvenuto Cellini című operájának, a nyitány azonban már a premieren sikert aratott, s azóta is rendszeresen szerepel hangversenyek műsorán. A szeptember 28-án is elhangzó darab számos ponton kötődik ugyan a német zenéhez, a hangszínek iránti berliozi érzékenység és az ettől nem független, lenyűgöző hangszerelés azonban mélyen francia jellegzetességek. A koncert második számaként Ravel balkezes zongoraversenye hangzik el, amely az I. világháborúban jobb kezét elvesztő neves zongoraművész, Paul Wittgenstein (a filozófus öccse) számára készült 1930-ban. Ez a mű már nemcsak a színek, de a harmóniák és a szerkesztés terén is messzire távolodott mindentől, ami a zenében németnek nevezhető: érzékiségbe áthajló érzékenysége, kifinomultsága, áttetszően világos felépítése kizárólag Párizsban volt életre hívható. Ahogy az est legfontosabb eseményének számító nagyszabású darab is, Saint-Saens (helyesen: Saint-Saëns) III. szimfóniája (op. 78), amely a teljes nagyzenekari apparátuson túl két zongorát és nagyorgonát is foglalkoztat. És bár az orgona eredetét és 18. századi virágkorát tekintve nem elsősorban franciahangszer, a 19. században mégis azzá vált, tekintettel arra, hogy a század – és talán az egész zenetörténet – egyik legjelentősebb orgonaépítője egy francia volt: Aristide Cavaillé-Coll. Akinek hangszerei új utakat nyitottak az orgonajáték történetében, s ennek az útnak egyik jeles állomása a Liszt Ferencnek ajánlott, Cavaillé-Coll hangszerre megálmodott Saint-Saens-szimfónia (helyesen: Saint-Saëns–szimfónia).

Három jellegzetesen és sokféleképpen francia mű szólal meg tehát szeptember 28-án a Művészetek Palotájában, hogy ha Ferencváros St. Germainné válása várat is még magára, legalább a zene által Párizsban érezhesse magát néhány órára a budapesti közönség.

2007. szeptember 28. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) -
Az Orchestre National d’Ile de France koncertje;
Berlioz: Benvenuto Cellini - nyitány ; Ravel: Zongoraverseny bal kézre ; Saint-Saens: III. "Orgona" szimfónia

Km.: Leon Fleisher (zongora), Vincent Dubois (orgona); Vez.: Yoel Levi