Bécs külvárosában, Lichtenthalban született 1797-ben, apja tanító volt. A muzikális család tagjai tevékenyen hozzájárultak a rendkívül tehetséges gyermek zenei kiképzéséhez: apja hegedűre, bátyja zongorára tanította, és házi vonósnégyesükben hamarosan ő játszotta a brácsaszólamot. Hatéves korában kezdett komponálni, tizenegy évesen a bécsi „Sängerknaben” udvari énekkar tagja lett. Három esztendőn át Salieri volt a mestere.
1814-ben fejezte be első operáját (Des Teufels Lustschloss), ugyanebben az évben apja mellé került tanítónak, hogy ilymódon elkerülje a katonai szolgálatot. Négy év múlva búcsút mondott ennek a fárasztó és számára terhes hivatalnak, s megpróbált „szabad” művészként megélni új életmódja azonban sok megpróbáltatást, nélkülözést hozott számára. Időnként óraadásból tengődött, két ízben Magyarországon is működött, 1818 és 1824 nyarán Esterházy gróf zselizi kastélyában a család leányait tanította zongorázni. Több ízben tett ausztriai hangverversenykörutakat Vogl operaénekessel, aki dalait sikerre vitte. Baráti köre, a bensőséges házi muzsikálások és kedélyes „schubertiádák” ihlető, lelkes közönsége pótolta számára az igazi nagyközönséget, amelyhez életében tulajdonképpen soha nem jutottak el alkotásai; nem volt jó üzletember, és a haszonleső kiadók csak ritkán vállalkoztak művei megjelentetésére. Ez lett a sorsa színpadi műveinek, de sikertelenek maradtak egyéb próbálkozásai is, amelyek különféle karmesteri állások elnyerésére irányultak. Egyetlen önálló szerzői estjét már súlyos betegen rendezte meg 1828 tavaszán, ugyanez év novemberében meghalt, anélkül, hogy kortársai felismerték volna művészetének igazi jelentőségét.
Az utókor is hosszú ideig hamis képet őrzött erről a művészetről: a köztudatban egyre az a Schubert élt, akit mintegy hatszáz dalának elenyésző töredékéből, azoknak is inkább sekélyes átiratai révén ismert a zenehallgatók széles köre, és főként az, akinek népszerű melódiáiból a Három a kislány című, hamis Schubert-portrét rajzoló operettet utóbb összeállították. Ennek a biedermeier érzelmességű, idillikusan ábrándos Schubertnek a képét közkeletű rézkarcok hatásosan ábrázolták a „Schubertiádák” kedélyes körében, és ez a kép túlontúl sokáig úgyszólván egészen napjainkig elhomályosította annak a Schubertnek a vonásait, aki az Erlköniget tizennyolc éves fővel megzenésítette, és aki művészi testamentumaként a Winterreise monumentális dalsorozatát hagyta reánk; az édeskés operett túlságosan ismert lett ahhoz képest, hogy milyen kevesen ismerték a „nagy” C-dúr szimfóniát és a posztumusz B-dúr zongoraszonátát!
Schubertet a paradoxonnak tűnő „klasszikus romantikus” jelzővel illeti az elemző zenetörténet, mivel művészete Mozart és Beethoven alkotásának tudatos folytatása, és mondanivalója a klasszikus formák kereteibe illeszkedik. Ami romantikussá teszi, az a hangzás igényén, a hangzás szépségének valósággal fizikai vágyán túl a vándorlás állandó attitűdje ennek természetes velejáróival, a táj szeretetével és a távoli otthon nosztalgiájával, a közösségből kirekesztett vándor magányának gyötrő fájdalmával. Mindez a Szent Szövetség Bécsének körülményei között érthető életérzése az olyan művésznek, akiben tettrekész elszántság és erő híján csak a szabadság nosztalgiája van meg. Ezek a tulajdonságok jelölik ki Schubert művészetének határait, de e határokon belül zenéjének intenzitása, érzelmi telítettsége, kifejező ereje, atmoszféra teremtő varázsa páratlan. Általában a parttalan álmodozás birodalmában otthonosabb, mint a kemény markolású, konciz szerkesztés területén, de álmai egy világ teljességét tárják a hallgató elé és olykor a végtelent is megsejtetik.
hírlevél
