A körülvevő világot magukba fogadó és alkotásaikban feldolgozó művészek mindig is bőségesen merítettek a környezetükben látott szépségekből – de vajon szükségszerű, hogy a természettel akár hivatásszerűen, akár hobbiból foglalkozó emberek a művészi feldolgozások felé is forduljanak? Az „Egy a Természettel” – Vadászati és Természeti Világkiállítást kulturális programok is kísérik, a szeptember 26-i gálakoncerten a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar és Farkas Róbert karmester vezette végig a közönséget a témába vágó zeneművek hosszú során.
A sokszínű műsor a barokktól máig vonultatta fel a darabokat. Ez utóbbi időpontmegjelölést szó szerint is vehetjük, hiszen a koncert legelső száma kortárs ősbemutató volt, Dubrovay László Vadász szimfóniá ja a világkiállítás alkalmából készült. Az inkább szimfonikus költeménynek beillő mű változatos hanghatásokkal, szinte képszerűen festette le a vadászat eseményeit,a rézfúvósok vadászkürtöt imitáló megszólalásai után puskalövéseket hallhattunk a nagybőgőszólamban, a zenekar pedig patakopogást és különböző állathangokat is utánzott.
A mű nagyrészében igen közönségbarát muzsika szólt, romantikus idealizmussal mutatta be a hallgatóságnak a természetben örömét lelő embert.
A továbbiakban felhangzó darabokat két típusba lehetett sorolni. A vadászatról szóló zeneművek szinte önálló műfajt alkottak, erős ritmikájuk, dinamizmusuk, jellegzetes hangszerhasználatuk (rézfúvósdominancia, amelyhez az újabb műveknél az ütősök is csatlakoztak) élesen kirajzolta a kapcsolódási pontokat. A másik csoportot a természetábrázoló zeneművek alkották,
míg a vadászat során az ember alakítja a környezetét, ezekben inkább a csendes szemlélődésnek jutott szerep, a csobogó víz, a tavasz, az erdő hangjai sokkal harmonikusabb kapcsolatról tanúskodtak,
amelyet még a vad nyári vihar sem tört meg, Vivaldi A négy évszak című versenyművének kiemelt részletében (melynek hegedűszólistája Pusker Júlia volt).
A hangulatos zsánerképek közepette néhány olyan mű is elhangzott, melyben a vadászatnak dramaturgiai szerepe van. Jean-Philippe Rameau Magyarországon az utóbbi évtizedekben legtöbbször játszott (két különböző rendezésben is színpadra állított) operája, az Hippolyte et Aricie Dianához fohászkodó vadászkórusa visszautal a mitológiai történetre: Hippolütosz (az operában végül isteni közbeavatkozással elkerült) tragédiáját éppen az okozza, hogy csak az istennőnek hajlandó hódolni, Amornak pedig nem mutat be áldozatot. Ezért szükségszerű, hogy az ifjú egy vadászat során haljon meg.Weber A bűvös vadász című operájának Vadászkórusa pedig kiválóan festi meg azt a szigorú szabályok szerint működő zárt férfitársaságot,
amelyben a főszereplő, Max úgy érzi, csak a természetfeletti segítségével képes boldogulni. A koncerten mindkét részlet a Nemzeti Énekkar kiváló tolmácsolásában hangzott el.
A műsor elsődlegesen a szélesebb közönségréteget vette célba, így számos, gyakran felcsendülő slágerszámot is meghallgathattunk. Hömpölygött a Moldva Smetana szimfonikus költeményéből, a lómotívum keltette kapcsolódás miatt (vagy a benne szereplő, átvitt értelmű vadászat okán) A walkürök lovaglása is elhangzott Richard Wagner operájából ), Szvétek László igen jó kedéllyel fogott bele Marci bácsi dalába Kodály Háry János ából,ifjabb Johann Strauss Vadászaton című polkájában pedig egy igazi vadász is színpadra lépett, hogy a kottában feltüntetett lövés elhangozhasson (természetesen vaktölténnyel).
A Nemzeti Filharmonikusok és a koncert programjához nevével is illő karmester, Farkas Róbert változatos stílusokban mutathatta meg magát – majd a zenekari művek után két szólózongora-darabra került sor, Balázs János közreműködésével. Liszt Ferenc Erdőzsongását, ezt a mélázó karakterű természetzenét
egy igazi különlegesség követte: egy újabb kortárs darab, Eötvös Péter A kefelábú pillangók tánca.
Az izgalmas hanghatásokkal, meglepő dallamvezetéssel (ha egyáltalán dallamnak nevezhetjük ezt a furán, valóban „lepkeszerűen” csapongó szólamot), szabályos és szabálytalan egymásra játszatásával teletűzdelt zongoraszóló a közvetlen érzéki hatáson túl is feltárta a közönség előtt a „lepkeség” mibenlétét.
A koncert zárószámában ember és természet ismét egymásra talált, ifjabb Johann Strauss táncművében, a Kék Duna-keringőben a méltóságosan hullámzó folyam és az emberi mozgás, a keringő ritmusa simult egymásba, szépen jelképezve a koncert, sőt alighanem az egész világkiállítás üzenetét: élhetünk harmóniában a természettel.
Fejléckép: Nemzeti Filharmonikus Zenekar (fotó: Posztós János / Müpa)