- Már majdnem gimnazista korba lépett, amikor elkezdett zenét tanulni. Nem kései időpont ez? A legtöbb gyerek néhány éves korában kezdi meg zenei tanulmányait.

- Ez így nem egészen pontos. Általános iskolás koromban zongoráztam, de kiderült, hogy ezekkel a "szafaládéujjakkal" nem lehet szépen billenteni. Tizennégy évesen kezdtem trombitálni. Később a házunk padlásán találtam egy régi harsonát, így kezdődött a kapcsolatom a mai hangszeremmel. Beírattak a Kőbányai Zeneiskolába, ahol Zilcz György volt az első tanárom. A gimnáziumot és a konzervatóriumot párhuzamosan végeztem, és 1973-ban diplomáztam a Zeneakadémián. Ekkoriban Dr. Ujfalussy László volt az oktatóm.

- Még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendéke volt, amikor tagja lett az MRT Szimfonikus Zenekarnak (ma MR Szimfonikusok – a szerk.). Tanárai ajánlották az állásra? Vagy a zenekar vezetői választották ki? Mit jelentett huszonnégy évesen – diákként – egy rengeteget foglalkoztatott szimfonikus zenekar tagjává válni?

- Diákkoromban rengeteg tanszaki koncertet tartottak a Zeneakadémián. 1972-ben megüresedett egy állás az MRT Szimfonikus Zenekarban, és próbajátékot hirdettek. Elsőre nem sikerült, de kaptam egy második lehetőséget is, és akkor felvettek. Úgyhogy 1972. február 1-je óta – harminchét éve – vagyok hivatalos tagja a zenekarnak.

- A harsonairodalom késztette 1974-ben a Modern Rézfúvós Együttes, később pedig a Hőna Harsona Quartett megalapítására, vagy a szimfonikus zenei munkák mellett szerette volna kisegyüttesben is kipróbálni magát?

- Szerettem volna bemutatni a közönségnek a harsonát, mint szólóhangszert. Ám ehhez nem volt elég gazdag a harsonairodalom. A kisegyüttes megalapítása azért vált lehetségessé, mert szerencsére a kortárs magyar zeneszerzők rendszeresen bejártak a Rádióba, és némelyikük – felkérésemre – írt számomra harsonaműveket. Közöttük volt Hidas Frigyes, aki például három versenyművet is komponált harsonára. Rajta kívül persze még sok remek szerző nevét említhetem, például Jereb Ervinét, Sári Józsefét, Dubrovay Lászlóét és Szőllősy Andrásét.
A Modern Rézfúvós Együttest barátaimmal alakítottuk meg. 1974-től dolgoztunk együtt ebben a speciális formációban, és az együttes megalakulását az is indokolta, hogy a hetvenes években reneszánszát élte a rézfúvós kamarazene, elsősorban angolszász területeken. A Modern Rézfúvós Együttes 1979-ben Anconában versenyt nyert, és innentől kezdve megnyílt előttünk a világ, megkezdődött az együttes nemzetközi karrierje.

- Sok klasszikus zenész egy életen át nem tud megbarátkozni a kortárs zenével. Többeket ismerek, akik módszeresen kerülik a Bartóknál modernebb szerzőket. Önt mai harsonaművek vonzották a kortárs zenéhez, vagy amúgy is érdekelték a modern zene problémái?

- A Rádióban már a kortárs magyar zeneszerzőkkel való megismerkedésem előtt is sok modern művet játszottam. És mindig úgy gondoltam, hogy ha már a huszadik században élünk, kötelességünk megismerni a kor zenéjét. Turnéinkon pedig kollégáimmal elvittük a nagyvilágba is a kortárs magyar zeneszerzők hírét.

- Pályája során sokszor járt Amerikában, 1978-79-ben a Floridai Egyetem ösztöndíjasa volt. A későbbi években többször turnézott és mesterkurzusokat is tartott az Egyesült Államokban. Tapasztalt jelentősebb különbségeket az európai és amerikai rézfúvóshangszer-oktatás módszertana között?

- Ott kell kezdenem, hogy 1974-ben járt Magyarországon a Los Angeles-i Szimfonikus Zenekar. Az Erkel Színházban léptek fel. Összebarátkoztunk. Nekem már akkor feltűnt, hogy másképp, talán úgy mondhatnám: lazábban, könnyedebben szólaltatták meg a rézfúvós hangszereket, mint a mi művészeink. Két évvel később rendezték meg az első nemzetközi rézfúvós kongresszust a svájci Montreux-ben. Saját pénzemen én is kiutaztam. Ott volt a szakma krémje. Sikerült megismerkednem William F. Cramerrel, aki az ’50-es évektől kezdve mintegy harminc évig tanított zenét a Florida State Universityn. Cramer akkoriban a szocialista országokban keresett szakmai kapcsolatokat. A kongresszust követően se veszítettük szem elől egymást, és két év küzdelem után 1978-ban megkaptam első amerikai ösztöndíjamat, három hónapot tölthettem az Egyesült Államokban. Itt kezdtem megismerni és elsajátítani az amerikai "titkot", vagyis hogy a lehető legtermészetesebb hangon kell megszólaltatni a hangszert. Cramer szentírása is ez volt: "Blow freely!", azaz Fújj szabadon! Persze míg eljut a játékos a szabadságig, rengeteg szakmai tudnivalót kell elsajátítania. Ide tartozik a céltudatos légzéstechnika, illetve annak felismerése, hogy az emberi test a rezonátor, s a rezgést a hangszer teszi zeneivé.

- A harsona, bár nem a legnépszerűbb fúvós hangszer, mégis igen nagy jelentősége van a jazz történetében is. Ön követi a hangszer jazztörténeti fejlődését, vagy csak a klasszikus harsonadarabokra koncentrál?

- Amerikában Tommy Dorsey jazzmuzsikus tette szólóhangszerré a harsonát a ’20-as években. Dorsey nagy, szabad frázisokat játszott. A Fújj szabadon! elvét is tőle eredeztethetjük. Nekem szintén kedves műfajom a jazz, a nemzetközi rézfúvós szimpóziumokon sok nagy amerikai jazzharsonással volt alkalmam megismerkedni és eszmét cserélni. Köztük volt Frank Rehak, Carl Fontana, Bill Watrous és Al Grey. Nagyon büszke vagyok rá, hogy utóbbi, aki többek között a híres plunger mute technikájával írta be magát a zenetörténetbe, nagyon dicsérő jelzőkkel illetett, amikor egyszer a jelenlétében gyakoroltam Albrechtsberger Harsonaversenyét. Több jazzistával baráti viszonyba kerültem, közülük Jiggs Whighammel alakult ki a legszorosabb kapcsolatom. De ha azt a jazzharsonást kellene kiválasztanom, akinek a játéka a legközelebb áll a szívemhez, Carl Fontanára szavaznék. Sajnos már csak felvételekről hallhatjuk a művészetét.

- Kevés nagyobb megtiszteltetés érhet egy muzsikust, mint hogy zeneszerzők neki ajánlják kompozícióikat. Önnek, ahogy mondta, jó néhány magyar komponista – többek között Dubrovay László és Hidas Frigyes – írt harsonadarabokat. Elárulja, ezek közül melyik mű áll a legközelebb a szívéhez, és miért?

- Nincs egy kedvenc művem. Hidas zenéi közel állnak hozzám, nemcsak azért, mert ő írta e komponisták közül a legtöbbet harsonára, hanem azért is, mert ő az utolsó romantikus zeneszerző. Művei közérthetőek, az egész világon szeretik őket. De Jereb Ervin, Sári József és Dubrovay László munkái is nagyon fontosak a számomra. Dubrovay például egy egészen új fúvástechnikát honosított meg a harsonán. Solo No. 2 című darabja sikermű lett: klasszikus dalformára épülő különleges zenei nyelven íródott. Tulajdonképpen mindegyik nekem dedikált harsonamű a kedvencemnek tekinthető: én játszottam őket az ősbemutatókon.

- 1999-ben egyetemi docenssé, majd 2001-ben tanszékvezetővé nevezték ki a Zeneművészeti Egyetemen. Oktatóként mi az ars poeticája?

- A tanítás igen felelősségteljes feladat. Az az ars poeticám, hogy a tanár legyen a növendékekért, és nem fordítva. Úgy tűnik, sikerült ezt az elvet a gyakorlatba is átültetnem, mert a 60. születésnapomon, 2008. november 10-én a diákjaim teljesen saját szervezésben meglepetéskoncertet szerveztek a számomra a Fészek Klubban. Telt ház volt, nagyon megható pillanatokat éltem át ezen a kedves ünnepélyen. Most kezdődik a harmadik – utolsó lehetséges – ciklusom tanszékvezetőként a Zeneakadémia rézfúvós tanszékén. Talán azt is jelenti ez, hogy a kollégák szintén elismerik tanári munkámat. Úgy igyekszem dolgozni, hogy mind tanártársaimnak, mind diákjaimnak segítségére lehessek.

- Életrajzából úgy tűnik, szakmailag mindent elért az életben, amit elérni érdemes. Vagy vannak még megvalósítatlan álmai?

- Úgy érzem, harsonásként mindent elértem, amit akartam. Hangszeresként tehát szakmai álmaim nincsenek. Nagyon sokat köszönhetek a Rádiónak, ahol közel negyven esztendeje dolgozom. Az is nagy öröm, hogy ma már volt tanítványaim is dolgoznak mellettem az MR Szimfonikusoknál. A jelenlegi feladataim elsősorban az oktatással állnak kapcsolatban.