"A vezénylés pillanataiban keresztény vagyok, igen. Kulturálisan, igen. Teológiailag és a doktrínák szerint - nem." Johann Sebastian Bach műveihez fűződő viszonyáról nyilatkozván, ekképp sommázta a benső hitről és a tételes vallásosságról szóló álláspontját a dirigens, aki négy és fél esztendeje a Müpa falai között töltötte húsvétvasárnapját, hogy megajándékozza a magyar közönséget az elmúlt évtized alighanem legmagasztosabb szakrális koncertélményével. Ugyancsak ezzel a mélyen individuális kereszténységgel, valamint a Beethoven által előadási utasítás formájában is megkövetelt áhítattal közelít majd Gardiner a Missa solemnis felé is, s ez persze korántsem megalapozatlan bizakodás, hiszen a beethoveni életmű egyik legnagyobb és legnehezebb alkotásának historikus etalonfelvételét éppen az angol karmester vezényelte hanglemezre. A lemezen, amely 1991-ben a Gramophone magazin szavazásán elnyerte az év legjobb felvételének járó díjat, ráadásul éppúgy a Monteverdi Kórus, valamint a Forradalom és Romantika Zenekara dolgozott Gardiner intő keze alá, mint majd októberben minálunk.

A tartós együttműködésen természetesen nincs mit csodálkoznunk, elvégre mindkét együttes az alapítóját tiszteli Gardinerben, aminthogy ő hívta életre az Angol Barokk Szólisták mintaalakulatát is. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy Soli Deo Gloria néven egy lemezkiadó is odatartozik a jövőre hetvenéves muzsikus vállalkozásainak sorába, akkor nagyjából már körvonalazódhat számunkra, hogy a gyakorlatban mit is jelent a Gardinerrel kapcsolatban oly gyakran emlegetett fáradhatatlanság. Amiből, túl mindezeken, még egy dorseti biofarm működtetésére is futja Gardiner energiáiból, s így némi bocsánatos tódítással akár valamiféle zenei Cincinnatust is tisztelhetünk a mesterben: akit az eke szarva mellől szólít el a dirigensi kötelesség, s aki oda is tér vissza muzsikusi munkája végeztével. Habár a földművelés helyett alighanem inkább az állattenyésztés köréből kellene példálóznunk, hiszen Gardiner pár esztendeje két saját tenyésztésű szarvasmarhát adott Károly walesi hercegnek születésnapi ajándék gyanánt.    

Az észak-dorseti Gore farm családi örökségként szállt Gardinerre, mint ahogy jószerint felmenőitől örökölte zenei és történeti érdeklődését is. A néhai Alan Gardiner személyében egy kiemelkedő egyiptológus nagyapát, valamint nagy-nagybácsiként egy a maga korában elismert brit zeneszerzőt, Henry Balfour Gardinert is a felmenői közé számlálhatja a karmester, aki a Cambridge-i King's College-ba még történelmi és arab tanulmányait folytatandó nyert felvételt. A zene vonzása azonban egyhamar erősebbnek bizonyult minden más vonzalomnál, s Gardiner, aki legelőször tizenöt éves korában vett a kezébe karmesteri pálcát, a hírneves egyetemi városban már muzsikusként szerzett magának ismertséget. Alig huszonegy éves volt, amikor 1964-ben a King's College kápolnájában, Claudio Monteverdi Vespróját vezényelve először lépett a közönség elé azzal a kórussal, amely rövid úton világhírűvé válva, mi több a világ legjobb kórusává megválasztva, azóta is büszkén viseli az itáliai komponista nevét. Gardiner máig jó adag öniróniával tekint vissza egykori zöldfülű önmagára, s szintúgy erre a legelső koncertre, amely a HIP (Historically Informed Performance), azaz a historikus előadói mozgalom hajnalán még meglehetős esetlegességgel látott a hangzó múltfeltárás munkálataihoz.

Nem kétséges, hogy Gardiner és társaiul szegődött kollégái kockázatos úttörő szerepre vállalkoztak, ám produkcióik hamar kiheverték a régizenés mozgalom alkalmasint kötelező gyermekbetegségeit. A Monteverdi Kórus társául 1968-ban megalapított Monteverdi Zenekart a múlt század hetvenes éveinek közepén felváltotta az immár korhű hangszereken játszó Angol Barokk Szólisták együttese, amely rövid időn belül a saját jogán is a komolyzenei mezőny legelső vonalába ugrott. Mindkét élcsapat hatalmas diszkográfiával büszkélkedhet, ahogyan mára valóságos lemez-nagybirtokossá vált a Gardiner-brand harmadik büszkesége, az 1989-es alapítású Forradalom és Romantika Zenekara is, amely egyszersmind az együttest életre hívó John Eliot Gardiner muzsikusi kiteljesedésének is ihletett eszköze lett az elmúlt bő két évtized során.

Merthogy az angol karmester voltaképpen egyetlen pillanatra sem engedte magára zárni a skatulyát, amely azután megfellebbezhetetlenül a Mozart előtti zene fölélesztésének és historikus előadásainak mozgalmár atyamesterei közé rekesztette volna személyét és egész művészi munkásságát. Gardiner, aki teljes pályafutásán sikerrel kerülte el a historikus mozgalomra (is) veszélyként leselkedő klikkesedést, az egyedül üdvözítő megoldásokra és egyedül hiteles előadásokra felesküdő purizmust, idővel mind nyilvánvalóbbá tette zenei és szellemi horizontjának imponáló tágasságát. A korszakos muzsikusnak nem elegendő egyetlen korszak - valahogy így fogalmazhatnánk meg Gardiner előadóművészi ambícióját, míg ő maga egy interjújában ekképpen határozta meg saját érdeklődését: "sosem tekintettem magamat specialistának, csupán olyasvalakinek, aki szerelmes a muzsikálásba". Gardiner és a Forradalom és Romantika Zenekarának együttműködése már szinte programszerűen teszi érzékletessé a karmesteri kitekintés távlatait: Beethoven szimfonikus életműve, s nyomában Brahms, Mendelssohn, Schumann, Weber, de még Verdi is. Valamint Berlioz hatalmas miséje, a Messe solennelle, amelynek legelső modernkori előadása éppenséggel Gardiner és október 15-én Budapestre várt két együttesének nevéhez fűződik. Gardiner ráadásul operakarmesterként is egyre változatosabb feladatokat keresett és talált magának: egy üdítően eredeti, saját gyökereihez visszavezetett Carmen-produkció, amelyből pompás felvétel is készült, Stravisky operája, A léhaság útja, amely 2000-ben elnyerte a legjobb operalemez Grammy-díját, Debussy Pelléas és Mélisande-ja, vagy éppen A bűvös vadász Berlioz-féle francia változata. No, meg Verdi dalművei: a Simon Boccanegra, s persze a Rigoletto, amelyet a mester idén tavasszal vezényelt a londoni Covent Gardenben.

Hogy Gardiner nem kíván kizárólag a historikus mozgalmon belül apostolkodni, azt persze már pályája elején is bizonyította, hiszen a legendás Nadia Boulanger egykori tanítványa több "hagyományos" szimfonikus zenekar és operatársulat élén megfordult az évek során. Így a kanadai Vancouver szimfonikus együttese, majd 1983 és 1988 között a nemzetközi operaélet élvonalába felhozott Lyoni Nemzeti Opera, azután a kilencvenes évek első felében az Észak-német Rádiózenekar került Gardiner művészi irányítása alá, s a karmester mindeközben visszajáró vendége lett a nagyvilág jószerint mindahány vezető szimfonikus zenekarának: a bécsiektől a berliniekig, a chicagóiaktól a bostoniakig, az amszterdami Concertgebouw együtteséig, s persze nem utolsósorban a brit főváros koncertéletének szimfonikus zászlóshajóiig. 

Ám bővítse mégannyira imponáló módon Gardiner önnön művészi érdeklődését és repertoárját, azért mindmáig ifjúkorának kedvenceihez is váltig hű maradt. Ennek adta tanúságát 1989-ben az akkor fennállásának 25. évfordulóját ünneplő Monteverdi Kórus világturnéja a Vespro della Beata Vergine előadásával, s talán még hangsúlyosabban ezt az elkötelezettséget igazolta az a hatalmas vállalkozás, amely az ezredfordulón Gardiner Bach iránti előadóművészi és kutatói alázatát tette messzehangzóvá. 2000-ben ugyanis Gardinerék szó szerint zarándoklatra indultak Bach kantátáival: egy teljes esztendőn át hétről-hétre elvíve a világ valamelyik tájára a lutheránus évkörhöz kapcsolódó kantátákat - Berlintől Cambridge-ig, Santiago de Compostelától New Yorkig. A változatos helyszíneken, élőben rögzített kantáták azután huszonhét darabos lemezsorozatként (melynek kísérőfüzeteit is maga Gardiner írta) is lenyűgöző hatást váltottak ki a hallgatókból, olyannyira, hogy a visszafogott mértéktartásáról ezen a területen is méltán híres londoni The Times nem restellte "rabul ejtőnek" ítélni a stúdiófelvételeket megszégyenítő kantátasorozatot.       

Ahogyan Bach és Monteverdi, úgy ma már Beethoven is régente Gardiner repertoárjának bízvást legsajátabb rétegéhez sorolandó. Hogy a Forradalom és Romantika Zenekarával majd' két évtizede lemezre rögzítette mind a kilenc szimfóniát, az a fentebb elmondottak ismeretében jószerint magától értetődő. Ámde Gardiner előadóművészi étvágya a koncerteken is hatalmas Beethoven-adagokat kíván, amint ezt a tavalyi bonni Beethovenfest programja is jól érzékeltethette: két hangversenyen összesen négy Beethoven-szimfóniát elvezényelve, közöttük az egymagában is embert próbáló Kilencediket. Ezen a tavalyi bonni koncerten Gardiner az I. szimfóniával párosította össze a szimfonikus életmű hatalmas sorzáró darabját, s e fiatalkori alkotás merész kiállását egy interjújában az alábbi fiatalos megfogalmazással tette közérthetővé az impulzív, saját bevallása szerint inkább francia, mint angol humorérzékkel megáldott dirigens: itt vagyok, én vagyok a legkésőbbi gyerek a háztömbben, de van valami különleges mondanivalóm a számotokra! Nem kétséges, a Beethoven lelkét búvárló John Eliot Gardiner az összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívást és komolyabb rejtélyt jelentő Missa solemnishez ugyancsak megtalálja majd a kulcsot, hogy így valósággá válhasson számunkra is az 1824-ben bemutatott mű beethoveni ajánlása: "Szívből fakadt, találjon is utat a szívekhez".

Beethoven: Missa solemins, km.: Luna Orgonasova, Catharine Robbin, Anthony Rolfe Johnson, Alastair Miles (ének), Monteverdi Kórus, NDR Kórus, NDR Szimfonikus Zenekar, vez.: Sir John Eliot Gardiner