Járt már korábban Magyarországon?
Még soha, és sajnos most sem volt sok időm körülnézni. Szinte csak a koncertre érkeztem, persze elmentem a Dunához, felkerestem a hidakat és pár más, érdekes helyszínt, de előadás előtt azért nem járja az ember egész nap a várost, mert formában kell lennie estére. Pedig tetszett Budapest, az épületek stílusa Bécsre hasonlít.
Különlegesen szép, Schubert és Brahms műveire épülő programmal érkezett hozzánk. Úgy tűnik, a zeneszerzők nemcsak az operákban, de a dalok esetén is egyfajta sötétebb, melankolikus hangulatot kötnek a basszus hanghoz.
Igen, gyakran így van, ritkán írnak ránk például romantikus műveket, szemben a tenorral vagy a szopránnal. A basszusoknak inkább tragikus témák vagy narratív jellegű darabok jutnak. Ez a program ugyanakkor nem igazán illett a május közepéhez, eredetileg egy őszi, drezdai koncertre készült, de sajnos most nem tudtam teljesen új műsort összeállítani. Amikor az emberek egy kicsit borongósabb kedvűek, könnyebb megfogni őket ezekkel a dalokkal. Bár a halál és a mulandóság olyan örök érvényű témák, amelyek mindig aktuálisak, így azért működhetnek más időszakban is. A ráadásban pedig egy kicsit más hangot ütött meg a haláltáncról szóló Carl Loewe-ballada, amit nagyon szeretek.
Egy dalest sokkal személyesebb megnyilatkozási forma, míg az operákban jobban el lehet bújni a karakter mögött. Melyik előadásmódot érzi magához közelebb?
Valóban van egy ilyen különbség a drámai és a lírai éneklési formák között, de én egy kicsit máshogy fogalmaznám meg: a színpadon a saját személyiségedet kölcsönzöd a játszott karakternek. Így bizonyos értelemben valóban eltűnsz mint egyén, vagy csak annyira vagy jelen, amivel érdekessé teszed a drámai alakot. A dalesten viszont teljesen a saját interpretációdat közvetíted. Nincs karmester, rendező közted és a közönség között. Jóval kisebb is a távolság, szó szerint: pár méterre ülnek előtted az első sor nézői.
Az énekes látja a reakciókat, és játszhat a közönséggel. Egyszerűen elmondhatja nekik, miről is szól az adott dal.
Nagyon szeretem ezt a fajta közvetlen kapcsolatot. Ezért is kértem a világosítókat, hogy ne sötétítsék el teljesen a nézőteret. Szeretem látni az arcokat.
Nem zavarja, amikor például azt látja, hogy valakinek épp elterelődik a figyelme?
Egyáltalán nem, arra emlékeztet, hogy harcolnom kell a közönség érdeklődéséért és figyelméért. Ők is emberi lények, akik hétfő este, tehát egy fárasztó munkanap után eljöttek a koncertre, így énekesként magammal kell ragadnom őket, és elvezetni azokhoz a témákhoz, amelyeket közölni akarok. Kiragadni a hétköznapi tapasztalatokból. Jó érzés látni, amikor sikerül.
Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban adott koncerten (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Milyennek érezte a budapesti koncertet, a közönséget, az energiaáramlást?
Nagyon fogékonyak voltak a jelenlevők. Magával ragadta őket a muzsika, még úgy is, hogy a kivetítőn kellett olvasniuk a szöveget, hiszen anélkül a legtöbben nem értették volna a német nyelvű dalokat. Mégsem zavarta meg őket, hogy ezzel is foglalkozniuk kell. És hát nem volt tele a terem, pedig mind az előadónak, mind a hallgatóságnak egyszerűbb, ha sokan foglalkozunk ugyanazzal. De végig azt éreztem, hogy a nézők bevonódtak az előadásba.
Operaszínpadon mennyire szükséges, hogy közel érezze magához a karaktert, akit megformál? Olvastam egy interjút, amiben arról mesélt, hogy Wotan figurája nem annyira vonzza, mert jóval távolabbnak érzi magától, mint például Hans Sachsot.
Az említett interjúban arról beszéltem, hogyan választok szerepet, valóban jobban szeretem az olyan karaktereket, amelyeket valamilyen módon a magaménak érzek, ha valami megragad bennük. De ha már egyszer elvállaltam egy produkciót, nincs szükségem arra, hogy teljesen azonosuljak a szereppel. Néha nagyon negatív figurákat is megformálok, de
ha van az illetőnek egy-két olyan vonása, amit magamban is felfedezek, akkor már fel tudom építeni a színpadon.
Például A bűvös vadász Kasparja elég sok rosszat tesz, de az opera folyamán végig hajtja valami megszállottság. És ez megérthetővé teszi. Azt hiszem, őhozzá például elég jól megtaláltam a kulcsot.
Olyan nem is fordult elő, hogy eljátszott egy szerepet, amelyet teljesen idegennek érzett magától?
Néha előfordul, például amikor nevetséges a figura. De nem probléma – ha nem tudom komolyan venni, nem érint meg, akkor egyszerűen elő kell venni a szakmai fogásokat.
Meglepő, hogy a nevetségességet emelte ki, és nem a gonoszságot.
Nem, a komikus figurákkal időnként nehezebb. Például pár hónapja Prokofjev A három narancs szerelmese című operájában énekeltem a királyt, akiben nincs semmi felséges, karikatúraszerű alak. Másrészt viszont ilyenkor az ember teljesen szabad, bármit megtehet, ami nem ellentétes a karakter alapvető vonásaival.
Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban adott koncerten (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Van kedvenc szerepe?
Persze, rengeteg. Nagyon szeretem Gurnemanzot énekelni a Parsifalban, és
egyre jobban kedvelem Hans Sachsot is – az első pár alkalommal túlságosan megterhelt, sokáig tartott, amíg nagyjából elégedett lettem azzal, ahogy megformálom.
De ahogy egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, az egyik kedvenc szerepemmé vált. De nagyon szeretem az olasz műveket is, II. Fülöpöt a Don Carlosból, Zakariást a Nabuccóból vagy Fiescót a Simon Boccanegrából. Ezek a gyönyörű zenék, az olasz legato és azok a színek, amelyeket a hangomban felfedezek, sok örömet okoznak.
Említette, hogy Hans Sachs nagyon megterhelő. Van valamilyen módszere vagy trükkje a hosszú Wagner-szerepekhez?
Nem mondanám trükknek. Arra rájöttem, hogy ha nagyon vigyázni akarok a hangomra, és óvatoskodom, az inkább csak bajt okoz. Most már majdnem harminc éve állok operaszínpadon, és
ha jól bánok a hangommal, növekszik az állóképessége.
Ha egészséges technikával éneklünk, nem kell aggódni, még Hans Sachs esetében sem, amely a leghosszabb operaszerep. Ha az ember nemcsak nagy hangot akar produkálni, de jelentéssel megtölteni a szólamot, ráérezni, mi megy végbe a figurában, és ezt a hangban megmutatni, akkor nagyon sokszínűen kell énekelnie. Ez azonban kevésbé fárasztó, még két és fél órán keresztül is, amennyi a szólam terjedelme. Amikor gyakorolok, a hangomat irányítom, de amikor színpadon vagyok, sokkal inkább a karakterrel foglalkozom. Így egészségesebb is.
És mi a helyet a fizikai teherbírással?
Nem vagyok tipikus sportember, bár szükségem van a mozgásra. Itthon, Drezdában nagyjából fél óra alatt érek be biciklivel a munkába. Ha ezt mindennap megteszem, az elég edzettséget biztosít. Nagyon szeretek kirándulni is, amikor Bayreuthban vagyok, a városon kívül lakom, és mindennap elmegyek úgy másfél órára sétálni azokra a szép tájakra.
Georg Zeppenfeld Gerold Huberrel az Eiffel Műhelyházban adott koncerten (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Köztudomású, hogy a bayreuthi közönség nagyon szereti önt.
Őszintén szólva a mai napig minden alkalommal meglep a fogadtatás, amikor kilépek a függöny elé. Az ottani közönség nagyon nyíltan kimutatja a véleményét, és hihetetlen élmény megtapasztalni a lelkesedésüket.
Néha úgy érzem, meg sem érdemlem, mert mindig tudom, hogy éppen mi nem sikerült tökéletesen, mégis szeretettel fogadnak.
Úgy érzem, az ottani közönség nagyon jól érti és szereti Wagner zenéjét, és hálásak, mivel érzik, mennyire szívesen lépek ott fel. Remélem, Hans Sachsszal is meg tudom majd ismételni a sikert, ami természetesen nagyobb kihívás lesz, különösen mivel basszus vagyok, és a szólam valamivel magasabb hangra íródott. De Bécsben és a Salzburgi Húsvéti Játékokon is elénekeltem már, és ha ott rendben volt, Bayreuthban is úgy kell lennie, hiszen fantasztikus az akusztika. És persze az embernek nem egyedül kell megbirkóznia a szereppel, hanem a karmester, a zenekar és a rendező is segítik. Úgyhogy reméljük, minden rendben lesz.
Említette, hogy szereti az olasz operákat. Nagy váltást jelent a német darabok után ezeket a műveket elénekelni?
Énekesként természetesen egészen különböző a feladat, ami ugyanakkor jó. A német zene hatása nagyon erősen a szövegből, a mássalhangzók és a magánhangzók viszonyából következik. Az olasz műveknél úgy érzed, a melódia az elsődleges. Nagy öröm, hogy előadóként mindkettőben részem lehet.
Ha valaki csak németül énekel, vigyáznia kell, hogy ne pusztán a szöveg érvényre juttatására használja a hangját.
Az olasz zene kicsit visszatéríti az embert ettől a tendenciától, és rendben tartja a hangot.
Nem érzi kicsit fekete-fehérnek az olasz operakaraktereket a német művek után?
Hajlamosak vagyunk úgy látni őket, pedig ha jobban megnézzük, az olasz művekben is vannak rendkívül izgalmas szerepek. Verdinek nagyon sokat köszönhetünk, például ott van Fülöp király, aki egy megfáradt, szomorú ember, úgy érzi, mindenki ellene fordult. De létezik a figurának egy sötét oldala is, az erőszakhoz és a hatalomhoz való viszonyulása miatt, amelyben tetten érhető az őt megelőző spanyol királyok, illetve a Főinkvizítor hatása. Mindig nagyon szeretem felfedezni, honnan erednek egy szereplő késztetései, milyen motivációk vezetik őket. A legtöbb operában igen érdekes személyiségeket találni.
Fejléckép: Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban adott koncerten (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
