Goldberg-variációk – Melyik a legjobb felvétel?

Van néhány variációsorozat a zeneirodalomban, amelyet méltán helyezünk piedesztálra. Ilyen a Diabelli-variációk (Beethoven), a Händel-variációk (Brahms), az Enigma-variációk (Elgar) vagy éppen a Rapszódia egy Paganini-témára (Rahmanyinov). De egy sorozatot sem tartunk talán olyan nagyra – szinte mitikus rangra emelve –, mint Bach 1741-ben közreadott Goldberg-variációit.

Alighanem azok is ismerik a darab történetét, akik nem a zenei könyvtár B-betűs polca mellett töltötték a gyerekkorukat: Bach egyik korai biográfusa, J. N. Forkel szerint egy bizonyos gróf Hermann Karl von Keyserlingk, Szászország orosz nagykövete gyakran betegeskedett, álmatlanság gyötörte. Ilyenkor megkérte Goldberg nevű muzsikusát, hogy a szomszéd szobában játsszon a könnyebb elszenderülést segítve. Egy ízben a gróf megemlítette Bachnak, hogy szeretne néhány zongoradarabot Goldberg számára, amelyek „lágy és vidám hangulata kellemessé tehetné álmatlan éjeit”.

Glenn Gould telejegyzetelt Bach-kottája (Fotó/Forrás: Bonhams)

Bach a legenda szerint példátlanul magas honoráriumot, 100 Lajos-aranyat kapott a műért egy serlegben, a gróf pedig annyira imádta a variációsorozatot, hogy nem tudott betelni a hallgatásukkal. A történetet aztán a modernkori Bach-kutató, Christoph Wolff megkérdőjelezte (a történet ellen szól, hogy 1741-ben Goldberg még csak 14 éves volt), de ez persze mit sem számít. A Goldberg-variációk, immár levakarhatatlan névadójával együtt olyan mesterművé vált, amelyet nem lehet megkerülnie egyetlen zongoristának sem. De a lelkiismeretes hallgató számára is megér annyit, hogy előbányássza a legjobb felvételeket. A variációsorozatból ugyanis nemcsak hogy kiváló lemezek készültek, hanem minden kiváló felvétel elüt a többitől. Az első művész, aki megörökítette a sorozatot – csillogóan, sietősen, gépzongora-tekercsen –, Rudolf Serkin volt. Az alábbiakban segítünk mindenkinek megtalálni a kedvencét.

Csembaló

Wanda Landowska 1933-ban elsőként készített valódi hangfelvételt (tehát nem gépzongora-tekercset) a Goldberg-variációkból. A csembalós felvétel inkább a zenetudósok számára érdekes, bár a 25. variációt érdemes meghallgatniuk az ínyenceknek. Az ötvenes-hatvanas évek régizenei mozgalmárai közül Ralph Kirkpatrick és Gustav Leonhardt interpretációt szokták emlegetni, és minden bizonnyal Karl Richter, Ton Koopman és Trevor Pinnock is megér egy misét. Különös, hogy Keith Jarrettnek is van felvétele a Goldbergből, mégpedig csembalón – ki gondolta volna? –, de miközben a jazz-zongorista saját improvizációiban mániákusan szabad, itt mintha túl merev lenne kottából játszva.

A kilencvenes években készült Pierre Hantaï első Goldberg-felvétele, és megkapta a Gramophone-díjat is. Friss, elegáns és érző előadás, elég csak meghallgatni az Ariát, hogy rögtön bevonjon. (Tíz évvel később Hantaï újra lemezt csinált a műből, szerintem az kevésbé érdekes.)

És van még egy felvétel, amelyet érdemes Hantaï mellé rakni: Ignacio Prego spanyol csembalista elmélyült, gyönyörű felvétele (Glossa, 2016). Prego szerencsére nem túl komoly, hanem engedi áradni a zenét.

A magyar művészek közül Dobozy Borbála csembalós felvétele is mindenképpen említésre érdemes. Finoman, gondosan megmunkált interpretáció, tiszta, zengő hangzás jellemzi lemezét (Nibiru, 2009).

Zongora

Ebből is van egy muzeális értékű felvételünk: Claudio Arrau 1942-es lemeze, amely meglepően modern, és a streamingplatformokon elérhető.

Aztán jött Glenn Gould: a kanadai sztárzongorista két Goldberg-felvétele 1955-ből és 1981-ből megkerülhetetlen. De nem mondhatók etalonnak abban az értelemben, hogy általános érvénnyel utat mutatnának egyfajta „helyes” Bach-előadáshoz, már ha van ilyen. Az 1955-ös felvétel volt az, amely megalapozta a művész hírnevét, és hatalmas kereskedelmi siker lett. Számos szándékos furcsaságot lehet hallani rajta: önkényes staccatókat és frazeálást, túl gyorsra vett tempókat, ami miatt a zene nem tud szabadon lélegezni.

Az 1981-es, mint tudvalevő, ennek épp ellenkezője: kényszerít, hogy lelassulj, és a lassított gesztusokban szinte elemeire szedi a zenét.

Baromi érdekes Willhelm Kempff 1969-es felvétele: a német zongoraművész ugyanis díszítések nélkül játssza el a tételeket. Szinte rá sem ismerni! Mindenképpen meg kell ismerkedni ezzel a változattal.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül Schiff András két felvétele mellett sem. Mindkettő kiemelkedő, sokak szerint talán a legjobb (e sorok írója is hajlik erre a véleményre). Az 1983-as első felvétel a mai napig újnak, bátornak hat, Schiff valódi egyéniség e tanulsága szerint, aki nem a csembalót próbálja imitálni, hanem „parlando” – elbeszélve – formálja a frázisokat.

Húsz évvel később Schiff újra rögzítette a Goldberg-variációkat, koncerten, élőben Bázelben, az ECM kiadó számára. Ez már, ha tetszik, érettebb, de cseppet sem kevésbé eredeti interpretáció.

Egy másik magyar korántsem olyan híres, pedig megérdemelné. Jandó Jenő a Teldec számára rengeteg felvételt készített, mind jócskán alulértékelt. A Goldberg-variációk, ha nem is sikerült olyan jól, mint a Wohltemperiertes Klavier, finom megoldásai és becsülendő ízlésessége révén mindenképpen érdemes a hallgatásra.

Mindenképpen említenünk kell Andrei Gavrilov 1994-es és Angela Hewitt 1999-es felvételeit is. Utóbbit azért, mert egyszerre sajátos és tiszta, Bach-hoz igazán hű előadás, habár némely kritikusok makulátlanságára, túlzott kiszámítottságára, tervezettségére panaszkodtak. Annyi baj legyen. Murray Perahia felvétele 2000-ben jelent meg a Sonynál, és Gramophone-díjat is nyert. Alighanem ez Perahia legjobb Bach-előadása.

Végül személyes kedvencemmel zárnám a Goldberg-lemezek listáját. Igazán jól néz ki, de még jobban szól a kínai zongorista, Ji lemeze, amely 2018-ban jelent meg a Warnernél. A művész még csak húszas éveiben jár, kiáltották már ki új Glenn Gouldként, de hadd méltassuk őt a saját jogán. Előadásában Bach Goldberg-variációi új élettel telnek meg, friss, excentrikus és izgalmas mű lesz belőle, olyan, mintha még sosem hallottuk volna. Ji bátran próbálkozik sajátos ritmikai megoldásokkal, valahogy sosem tűnik erőszakoltnak vagy tolakodónak. Éppen ellenkezőleg: interpretációjában találkozik a romantikus játékmód szabadsága és a puristák áttetszősége.