Aztán egyszer csak megérkezett. A nagy kiadók, félretéve az öldöklő konkurenciaharcot közösbe adták archívumuk legféltettebb kincseit, s mindezt az anyagot hozzáértő, a század zongoramuzsikáját jól ismerő szerkesztők kezére bízták. Az eredmény nem is maradt el.

Az 1916-ban született Emil Gilels pályája sok szempontból rokon Richterével. Mindketten Ukrajnában (Odessza, ill. Zsitomir), zenész családban, s mindössze egy év különbséggel születtek. A fiatalabb Gilels 1933-ban megnyerte az össz-szövetségi zongoraversenyt, (Richter 1945-ben), majd 1935-től Neuhaus osztályában tanult (Richter 1937-től). Mindketten az ötvenes években robbantak be az európai és tengerentúli koncertéletbe, s ettől fogva meghatározó alakjai maradtak a zenei életnek egészen halálukig. Felvételeiken keresztül pedig valószínűleg örökre…

Egy ilyen, fél évszázadnál is hosszabb életmű szinte tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a művész repertoárjának (Gilels esetében különösen széles) spektruma mellett a előadó különböző korszakait is bemutassa, a szerkesztő azonban csak részben élt ezzel a lehetőséggel: a kronológia a Beethoven-zongoraverseny 1957-es felvételétől a Mozart-versenymű 1973-as előadásáig terjed. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy míg a késői 70-es és 80-as években készült Gilels-felvételek kevés utánjárással megszerezhetők, addig a korai Gilels-felvételeket jószerivel reménytelen keresni, mindjárt nemcsak érthetővé, hanem támogatandóvá is válik a szerkesztő döntése. A Busoni-átirat Gilels kedvelt koncert-nyitódarabja volt, a CD-n is egy leningrádi koncertfelvételt hallhatunk, a Mozart-mű pedig a DGG egyik legsikeresebbnek felvételének bizonyult az idők során. Megkapó a „fiatal” Gilels visszafogott és érzékeny előadásmódja a Beethoven-koncertben. Az első tétel kissé visszafogottabb tempója lehetővé teszi, hogy minden apró nüansz a maximálisan érvényesülhessen; így ez az oly sokszor harciasan virtuózra „értelmezett” tétel a nagy virtuóz kezében hátborzongató szépséggel ragyogtatja meg cantabiléit. A Bach-szvit 1960-as felvétele komoly tanulságul szolgálhat mindazoknak, akik a „legkorszerűbb” Bach-értelmezések bűvöletében hajlamosak kiátkozni a pár évtizeddel korábbi „romantikus” Bach-felfogást. Ugyanolyan makulátlanul „tiszta” Bach ez is, mint Schiffé, csak az eszközök mások. A Weber-szonáta sajnos nem tartozik a remekművek közé, de a pianista teljesítménye itt is csak szuperlatívuszokkal mérhető. Debussy és Ravel impresszionista zongoraműveit hallgatva pedig lassan megértettem, miért is oly népszerű Gilels és generációjának zongorázása: játékukban Rachmanyinov és Busoni romantikussága és poézise a huszadik század második felének perfekcionizmusával ötvöződik.