Még kisgyermek korában felfigyeltek tehetségére és természetesen őt is elkapta a csodagyermek-láz debütálásakor nyolcévesen Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét játszotta! Már ezen első hangverseny plakátjain is csak a keresztnevét szerepeltette, s ehhez a „művésznévhez” azután mindvégig ragaszkodott. (Olyannyira, hogy a Great Pianists-sorozat hagyományosan nívós kísérőfüzete sem árulja el a művész teljes nevét: Solomon Cutner.) Tizenévesen az erőltetett hangversenyezés miatt pár évre felhagy a koncertezéssel és Párizsban Cortot-nál (pontosabban a Cortot-famulus Lazare Lévy-nél) tanul, de a húszas évek elején visszatér a pódiumra és innentől fogva három évtizeden keresztül Európa egyik legünnepeltebb zongoristájának számít. Ne felejtsük el, hogy ekkor olyan nevekkel kellett „versenyeznie”, mint Rubinstein, Schnabel, Sauer, a fiatal Horowitz, Dohnányi vagy Bartók a tengerentúli Rachmanyinovot nem is említve! Azután 1956-ban bekövetkezik a tragédia: szélütés éri és többet nem képes fellépni. 1988-ben, Londonban hunyt el, életének utolsó három évtizedéből egyetlen hang sem maradt ránk.
A két CD-s válogatásban Bach/Liszt, Mozart, Beethoven, Chopin, Liszt és Brahms művei szerepelnek. A K. 333-as B-dúr Mozart-szonáta eddig kiadatlan felvétel és nem véletlenül: Solomont valószínűleg okkal zavarták az apróbb hibák. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna egy Mozart-zongoraversenyt szerepeltetni helyette, a szonáta felvételének mindenesetre megvan a maga különlegessége ez Solomon utolsó felvétele, mindössze hetekkel a tragédia előtt készült. A korong hátralévő részét a Beethoven-zongoraművek óriása, az op. 106-os, B-dúr „Hammerklavier” szonáta foglalja el. Igazi monstrum ez a mű, talán a lehetséges legnagyobb próbakő egy zongoraművész életében a szerző IX. szimfóniájával vetélkedő játékidejében Beethoven a barokk fúgától a chopini líra megelőlegezéséig felöleli és egybeforrasztja a klasszikus zene addigi stílusjegyeit. Solomon egyik legsikerültebb felvétele ez: előadása dinamikus és lényegre törő, sokszor kifejezetten szimfonikus effektusokat valósít meg. Emiatt néha ugyan elsiklik néhány részlet felett, viszont így elkerüli a gigantikus mű atomjaira szakadását. Ráadásul a felvétel már az ötvenes években készült, ezáltal a felvétel jelentősen jobb minőségű a második lemez anyagánál (bár ez a sorozat úgysem a hifisták kegyeit van hivatva elnyerni).
A második korong elején egy csokor Chopin-művet találunk a Berceuse-t, az f-moll balladát, az f-moll fantáziát és az Asz-dúr polonézt. Fölényes virtuozitás és a kor pódiumgyakorlatához képest nagyobb kottahűség jellemzi Solomon Chopinjait is, néha egészen érdekes értelmezésekkel (pl. az Asz-dúr ballada „lovasrohamát” követő nyolcütemes frázis polonézritmusa szinte katonásan szigorú, pattogós). Három virtuóz Liszt-mű következik ezután, a La leggierezza koncertetűd, a Forrásnál (Zarándokévek I. Svájc) és a XV. magyar rapszódia (a Rákóczi-induló). Solomon itt maradéktalanul bebizonyítja, hogy jogos a kortársak csodálata: a La leggierezza és a Rákóczi-induló gyöngyözően pergő futamaival talán még ma is versenyt lehetne nyerni. A Forrásnál tempója visszafogottabb a szokásosnál, viszont minden apró részlet finomra csiszolva tündöklik elő a darab zsongásából. A lemezt két Brahms-mű zárja le: a Händel-variációk és az op. 117/2-es b-moll intermezzo. Ezek egyértelműen a válogatás legélvezetesebb produkciói lennének, ha az 1942-ben készült felvétel minősége nem lenne rosszabb a többiénél Solomon egyéni megoldásai azonban így is „fület gyönyörködtetőek”.
Kiváló lemez ez, a sorozat egyik legjobbja, s felvételek ritkasága okán valószínűleg az egyik legértékesebb is. Solomon talán a legnagyobb azok közül, aki nem a liszti (német/magyar/orosz) zongoraiskolák valamelyikéből bújt elő: őstehetségként indult, s a francia, chopini hagyományt szívta magába. Az album egy méltatlanul kevéssé ismert nagy művész antológiája,l aki ha nem éri szélütés, minden bizonnyal meghatározó erejű előadója lett volna a háború utáni hangversenyéletnek.
hírlevél
