Nicolas Namoradze (Fotó/Forrás: Művészetek Palotája)

- A családod Magyarországra érkezése után a zongorajátékban találtad meg önmagad.

- Grúziában születtem, nagyon fiatal voltam, amikor Budapestre költöztünk. Édesapám a Közép-Európai Egyetemen tanult, majd itt kezdett dolgozni jogászként. Elkezdtem zongorázni, aminek különös jelentősége volt, mert a nemzetközi iskolában buborékban éreztem magam, és a zongorajáték segített nyitni a magyar kultúra felé. Tizenegy évesen kerültem a Zeneakadémiára, a mesterképzést pedig Emanuel Ax meghívására már a New York-i Juilliardon kezdtem meg, ahol jelenleg a doktori programban is részt veszek.

- A zongora mellett a zeneszerzésben is sikereket érsz el. Hogyan viszonyulsz a kortárs zenéhez?

- A New York-i éveim alatt kezdtem komponálással foglalkozni, zongoristaként a késő 20. század érdekel, de mint koncertező művész még nem specializálódtam. Erre az időszakra talán a posztmodernizmus a legjobb kifejezés. Nem hiszek a neo stílusokban, a zenének a saját korában kell megszületnie, nem vehetjük elő újra Mahlert. Rengeteg forrás van, amiből ma meríthetünk, viszont nincs feltételrendszer, amihez igazodni lehetne. Ebben a fogódzónélküliségben kell megtalálni a saját hangunkat. Beethoven vagy Brahms is ezt tenné.

- Szívesen alkalmazod az elektronikus technikákat. Ez lenne a te irányod?

- Nem feltétlenül, az OSA Archívum által kiírt versenyen ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Egy elektronikus arabeszket hoztam létre az aktuális kiállításhoz. Eleinte kényelmesnek is gondoltam az elektronikus zenét, úgy véltem, nem kell az előadó fejével gondolkodnom, hogy mit lehet és mit nem. Ez óriási felelősség, nem jó, ha egy darab előadása bárkinek is kellemetlen.

Kapcsolódó

Valami zene, valami más

A Blinken OSA Archívum és az Intermezzo Művészeti Alapítvány zenei pályázatának díjait Axel Braun Valamilyen ellenzék című kiállításának finisszázsán vehette át néhány kiemelkedően tehetséges fiatal magyar zeneszerző.

- Milyen mértékben támaszkodsz a hagyományokra, mennyire van jelen Grúzia az életedben?

- Mindig is együtt éltem a grúz népzenével. Sokat számít, példa erre az OSA pályázatára készített Eau című darab is, amiben felhasználtam a grúz népi korál stílusát. Meghatározó élményt jelentett, hogy a Zeneakadémián milyen mélyen építik be a népi hagyományokat a zenei oktatásba, a grúz népzenére is másként kezdtem tekinteni ezután.

- Korábban egy-egy szovjet művészről alig derült ki, hogy valójában grúz származású, ma pedig a különleges vezetéknevekre figyelhetünk fel Európa-szerte.

- Remek előadókról beszélhetünk a hegedűs Lisa Batiashvilitől a zongorista Eliso Virsaladzéig. Művészeink a szovjet időszakban Moszkvában tanultak, de az átállás könnyen ment, magas színvonalú zeneiskoláink vannak, egy csodálatos neomór stílusú Operaházzal büszkélkedhetünk, az énekeseink pedig elképesztően tehetségesek, köztük Anita Rachvelishvili, aki a világ egyik legkeresettebb Carmenja. Ez a jelenség ismét a népi hagyományokból táplálkozik, a grúz népzene tulajdonképpen az éneklésről és a virtuóz énektechnikákról szól, Grúziában kivétel nélkül mindenki énekel.

Kapcsolódó

Megújult a Tbiliszi Operaház

Hat évig tartó felújítási munkálatok után nyitja meg újra kapuit a grúz főváros dalszínháza. Az évad január 30-án a több évtizedes hagyomány szerint Paliashvili Abesalom és Eteri című operájával indul.

- Az ország az elmúlt években sikeresen közelít Európához. Mi a titok?

- Grúzia próbál kapcsolódási pontokat találni a Nyugattal, és igyekszik dönteni a jövőjéről. Természetes, hogy nyomás van Oroszország felől, hiszen egy birodalom része voltunk, ami nagyon sok nélkülözéssel járt, de például Örményország és a balti államok mellett mi is megtarthattuk a saját írásképünket és a betűkészletünket, ami számomra minden esetben különleges esztétikai élményt jelent. Ez a politikai küzdelem része az életnek, nem lehet egyik pillanatról a másikra elköltöztetni az országot. (Nevet.)

Kapcsolódó

A szobornak is van szíve

A grúziai Batumi városának tengerpartján álló Ali és Nino szoboregyüttes 2011-ben vált a grúzok és a turisták kedvencévé. Az alkotás, bár a tengervíz által megrongált talapzata miatt új helyre költöztetik, marad a Fekete-tenger partján.

- New Yorkba visszatérve újra beleveted magad a tanításba.

- Életemben először játszom majd Gershwin Kék rapszódiáját, aztán Rolf Schultéval adunk több hangversenyt, és néhány új darab vázlata is a fejemben van már. Charles Rosen zongoraművész-író világított rá, hogy

eddig még minden korszakban úgy vélték, hogy most van vége a klasszikus zenének,

Schumann is így gondolta, de Beethoven után is apokalipszist jövendöltek. Mindig változik a klasszikus zene, meg kell érteni, ki kell tapasztalni, de hagyni kell a maga útján, mert fiatal tehetségekből nincs hiány.