Németh László Sándornak
A Zongora című sorozat keretein belül 2022. november 9-én adott koncertet az ukrán Alekszandr Gavriljuk, aki először lépett föl a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, s akinek személyében, játéka által egy érett, igazán költői indíttatású zongoristát ismerhetett meg a közönség ezen az estén.
Alekszandr Gavriljukot felvételen talán tíz éve hallottam először játszani, méghozzá Bachot adott elő, nem is akárhogyan. Azóta időnként fel-felötlött bennem, vajon mikor érkezik meg hozzánk, mikor hallhatjuk a Zeneakadémián vagy a Müpában a játékát. Szerencsére idén ez végre valóra válhatott, kissé kárpótlásként is az elmúlt két év sok nélkülözése után.
Gavriljuk korábban olyan neves művészekkel és zenekarokkal lépett föl együtt, mint Vladimir Ashkenazy, Herbert Blomstedt, az Izraeli vagy épp a New York-i Filharmonikusok.
Játékát sokan dicsérték, és hozzánk is egy olyan programmal érkezett, amely sokrétű, ám mégis egységes képet rajzol, legnagyobb részt a 19. századi zongoramuzsika kedvelt alkotásaiból állt össze.
Alekszandr Gavriljuk (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
Már a koncert előtt azon gondolkodtam, jó ötlet-e egy olyan darabbal kezdeni – Beethoven Op. 14-es cisz-moll (Holdfény) szonátájával –, amelyet Szvjatoszlav Richter például azért nem játszott, mert úgy érezte, nem tud már hozzátenni semmi újat, vagy egyszerűen csak elcsépelt, közhelyszerű lett. Az első darab nyilvánvalóan meghatározza az egész estet, kitüntetett szerepben van, így mindenképp emlékezetes marad. De mit lehet még elmesélni erről, illetve ezzel?
Kinek szólhat még újszerűen ez a háromtételes, nemcsak a koncertlátogatókban, hanem mindenkiben ott mozgolódó, s egyébként különös szépségű alkotás?
Amellett, hogy igen érzékletesen, az első tételt például a szokásosnál, de az eredeti elképzeléshez igazodva élőbb tempóban játszotta Gavriljuk, manír és mellébeszélés nélkül, a következő darab adta meg számomra a választ, azaz Schumann Kinderszenenje.
A gyermek az, aki nyitott, aki mindenféle előítélet nélkül képes figyelni és rácsodálkozni arra, ami számunkra, felnőttek számára már „elcsépelt” lehet. Ő még alkalmas az újra, friss, figyelmes és őszinte. Képes és akar is kérdéseket föltenni, gyakran igen meglepőket, elgondolkodtatókat. Kockázatot is vállal, olyan tetteket is, amibe mi bele sem kezdenénk. Sugárzik is Gavriljuk lényéből valamiféle kettősség.
Egyszerre tűnik gyermekinek és jóval idősebbnek a valódi koránál, ahogy egyszerre érződik alázatosnak, odafigyelőnek, és olyannak, akit időnként a kelleténél talán jobban képes magával ragadni a saját játéka.
Egyértelműen költői, rácsodálkozó alkata már az est elején megszólaló darabokban is megmutatkozott, és az a technikai tudás és magabiztosság is, ami közben alapot ad ahhoz, hogy egyedi módon kelthesse életre a zenét. Felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszerre érződik a játékán a spontaneitás és a koncentráltság; hogy a lehető legnagyobb magabiztossággal uralja a hangszert.
Az már a tudatos építkezés bizonyítéka volt, hogy az est első, illetve második részének végére is olyan darabot illesztett, amely ezt a fajta tudást a végletekig igényli, megköveteli (Liszt: Velence és Nápoly – Tarantella; Saint–Saëns–Liszt–Horowitz: Haláltánc). Nemcsak pontos, igazán igényes is volt, és ami még különösen tetszett, hogy Chopin Desz-dúr noktürnje (op. 27. no. 2) és az A-dúr polonéz (op. 40 no. 1) még külön kiemelkedett a sorból légiességével, és – bár Chopin esetében ez szokatlanul hathat – vidámságával.
Alekszandr Gavriljuk (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)
A második rész közepén elhelyezkedő két Brahms-intermezzo valóban kitekintés jelentett; a mélybe pillantás előtti megállás volt – csodálatos pianokkal, kivárásokkal. Érdekes, hogy ezeknek a daraboknak az előadása közben lehetett a leginkább átérezni a játékosságot és azt, hogy igazán élvezi a zongorázást ezen az estén Gavriljuk. Itt volt lehetősége elidőzni, számot vetni, átértékelni.
A hivatalos program zárásaként megszólaló Haláltánc (Saint–Saëns–Liszt–Horowitz) pedig egyértelmű összefoglalása volt mindannak, amit az est folyamán addig hallhattunk.
Annyira energikus és élettel teli volt Gavriljuk játéka, mintha egyetlen műbe akarta volna összesűríteni az estét, ami, érzésem szerint, sikerült is.
Egyébként az egész koncert folyamán meghatározó volt, és már a tapsokat követő várakozása, rákészülése közben érzékelni lehetett, hogy mintha minden egyes darabbal újrakezdődött volna az est, vagy legalábbis szerzőről szerzőre haladva Gavriljuk egy kissé másfajta, de mindig nagyon kíváncsi, s így elemző hozzáállással ült volna le a zongorához.
Azt gondolom – és ezt már igen korán, a szünet folyamán zajlott rövid kis beszélgetés alkalmával megtapasztalhattam – nagy meglepetést és örömöt szerzett a hallgatóság számára Gavriljuk, pláne, hogy különösen jó érzékkel ráadásként aztán még egy Chopin Etűdöt (op. 10 no. 6) játszott, és Rachmaninov Vocalise című darabját szólaltatta meg Kocsis Zoltán átiratában.
Fejléckép: Alekszandr Gavriljuk (fotó: Szöllősi Mátyás)
hírlevél
