Az a kislány, akinek a születését szeretném elmesélni (persze nem tudom, mint az hamarosan kiderül) nem éppen észrevétlenül érkezett a világra. Sőt időnként kellemetlenül nagy figyelmet kapott, mert a sajtó már csak ilyen: szereti tudni, hogy mi történik a híres emberekkel akkor is, amikor azok nem pont azzal vannak elfoglalva, amitől híresek lettek.

Nem szeretném a szent embert megjátszani: én is pillanatokon belül ezt fogom tenni. Megmutatom Kocsis Zoltánt, a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatóját utazás, autóvezetés, alvás közben, illetve családfői minőségében, és szinte mellékesen fog zongorázni is egy kicsit.

Az eredeti terv persze nem ez volt. Kocsis Zoltán elhívott magával útitársnak Németországba, és azt remélte, hogy a kislány megszületik szeptember legelején, és ő négygyermekes apaként indulhat Badenweilerba, ahol egy egészen apró, háromnapos kortárs kamarazenei fesztivál zajlik. A leány szeptember 5-én ugyan nyilvánvaló jeleit adta annak, hogy megszületne, de végül nem szánta el magát. A koncert azonban lemondhatatlan, részint azért, mert Kocsis Zoltán a fesztivál egyik főhőse, másrészt azért, mert Zolit barátság fűzi a szervező Klaus Lauerhez és feleségéhez, nem hagyhatja cserben őket. Így aztán másnap délelőtt 10 órakor elindulunk, Zoli vezeti a piros Volvót, Linznél veszem át tőle a kormányt. Átül, bekapcsolja a biztonsági övet, hátrahajtja az ülést, és abban a pillanatban elalszik. Karba tett kézzel szuszog, jólesik a bizalma, próbálom egyenletesen vezetni a kocsit, nehogy fölverjem álmából. Három után mégis fölül, gyűrött, piros arccal, és öt perc múlva megszólal a telefon. Erika az, Zoli felesége. Ránézek az órára: 15.43. Persze ennek semmi jelentősége nincs, mert a kislány, Viktória Erika negyed háromkor jött a világra.

Nincs sírás, zokogás, kiabálás, tébolyult nevetés, ha valami van, hát megkönnyebbülés. Erika rögtön azt kérdi, hogy Zoli tudott-e aludni, jól utazik-e. Zoli utána folytatja a telefonálást. Nagyon kis változtatásokkal mondja ugyanazt: megszületett, a súlyát nem tudja pontosan, de kicsi, és ő pont útban van Németország felé. Próbálom kitalálni, kiket hív: az édesanyját, Ránkiékat, Rácz Zoltánt az Amadindából, Kovács Gézát, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatóját és Buzás Aidát, a programmenedzsert, akinek szintén aznap van a születésnapja. Ahogy Kadosa Pálnak is. Az utóbbinak éppen a századik.

A következő tankolásnál visszaadom a volánt, és lemezeket kezdünk hallgatni. Nincs nagy választék a kocsiban, a még kiadás előtt álló Bartók Concerto és Kocsis Zoltán válogatott koncertfelvételei. Zoli néha kommentárt fűz a darabokhoz. Amikor a Liszt Szerelmi álmokhoz érünk, nosztalgikus lesz. Erika ott ült az első sorban lila ruhában, és neki játszotta a darabot. Mesél, és közben szinte észre sem veszem, hogy megérkezünk Badenweilerba.

A Hotel Römerbad talán a város legjobb szállodája, a Lauer házaspár tulajdona. Klaus megtermett, ősz hajú, szemüveges úriember, a felesége, Anette jóval fiatalabb, szőke asszony. Nagyon örülnek Zolinak, részben, mert a háromnapos zenei fesztivált így meg tudják tartani, részben valóban személyre szólóan. Egyszerűen szeretik. Az Emerson Quartet koncertjének már vége, de a közös vacsorát még elérjük. Rosszul öltözöttségi versenyt rendezünk Zolival, az asztaloknál csupa estélyi ruhás hölgy, sötétbe öltözött, csokornyakkendős úriember, közéjük trappolunk be, Zoli elöl kötős vászongatyában és a zöld csíkos pólójában, én kockás ingben, farmerban.

Megértéssel fogadnak minket. A személyzet is gratulál Kocsisnak, az asztalnál pohárköszöntőt mondanak Viktóriára, aztán következik egy fantasztikus, francia ihletésű vacsora homárral, gyöngytyúkkal, a végén gorgonzolával.

A kultúra viszonylag mélyre eresztette gyökereit ebben a szállodában. Nemcsak arról van szó, hogy a tulajdonos házaspár bolondul a zenéért, és a folyosón a falakon zeneszerzők portréi lógnak, Kurtágtól Ligetiig, de a vendégkönyvben van egy bejegyzés 1931-ből, amely szerint Thomas Mann jól érezte magát annak idején. Nietzsche itt fejezte be a Richard Wagner Bayreuthban című tanulmányát. A frissebb bejegyzések között sok a magyar név: Nádas Péter, Kertész Imre, Kurtág, Perényi, Keller András. Sokáig nem tudok csodálkozni rajtuk, az álmosság lever a lábamról.

Másnap még egy híres ember nyomait találom meg: a szálloda bejáratánál elhelyezett tábla szerint Csehov itt lakott 1904-ben. Mikor erre rákérdezek Klaus Lauernél, elég különös történetet mond el. A századfordulón Badenweiler hirtelen népszerű fürdőhellyé vált az oroszok körében, és sokan idejöttek gyógyítani a tüdőbajukat. Amivel csak az volt a baj, hogy a klíma a tüdőbaj kúrálására tökéletesen alkalmatlan, mivel meleg, de nedves, párás. Így amikor Lauer nagypapa és a szálloda orvosa rájött, hogy Csehov tbc-s, udvariasan megkérték, hogy menjen inkább egy másik hotelbe, ne fertőzze meg a vendégeket. Csehov kénytelen volt hurcolkodni, átköltözött egy másik szállodába, és rövid időn belül ott meg is halt.

A koncert 11 órakor kezdődik, de már fél órával korábban az ajtónál toporog a közönség, mert helyfoglalás érkezés szerint. A terem a szálloda kupolával fedett udvara, elfogadható akusztikával. A zongora nincs jó állapotban, a közönség viszont nemcsak hálás, amiért Kocsis Zoltán a gyerek születése ellenére is eljött, de értő is. Nagy figyelemmel, csöndben követik a zenét, és bár félek, hogy Schubert és Beethoven után mit szólnak majd Bartókhoz és Kurtághoz, indokolatlan az aggodalom: Bartókot kifejezett rajongással fogadják, Kurtágot pedig érdeklődéssel. Tekintve, hogy a hallgatóság elsősorban az idősebb korosztályból került ki, gazdag nyugdíjasok, akik egy luxushotelban a hétvégi pihenés mellé még zenét is kapnak, megint föl kell számolni egy itthonról hozott előítéletet: a kor nem jár együtt feltétlenül beszűküléssel, hanyatlással, tompasággal. Ott legalábbis nem.

A koncert vége Allegro barbaro és utána négy nehéz Liszt-darab megszakítás nélkül. A körülményeket figyelembe véve nem lepődnék meg, ha a negyedik után Zoli egyszerűen lefordulna székről, de még két ráadást is ad, Schubert Impromptuket a vendéglátó házaspárnak. „Tour de force!” – kiabálja már messziről Klaus Lauer, amikor a hangverseny után szembejön a folyosón.

Ebéd után arra gondolok, hogy sétálhatnánk egyet a városban, de Zolinak munkája van. A Deák-év miatt a zenekar elő akarja adni Liszt Deák Ferenc című zongoraművét. Állítólag létezik belőle zenekari átirat, de nem találják, így Zoli hangszereli meg a művet, számítógépbe írja a szólamokat. A vacsora most is fantasztikus, bárány és utána kecskesajt. Míg Zoli hazatelefonál, próbálom kifaggatni Lauerékat róla, de nincs különösebb tanulság. Szeretik és nagyra tartják. Feltétel nélkül. A háta mögött is. Ritka tapasztalat.

Másnap elég nehezen indulunk el haza. Először átmegyünk Franciaországba, ahol egy áruházban sajtot és pezsgőt veszünk, aztán még ajándékot Erikának, Zoli esze egyre többet jár otthon, de nem mindig a családnál. Tízkor fölsóhajt: most kezdődik a társulati ülés, már fölolvasták a levelemet. Mit írtál? Hogy a nehéz időkben is töretlen munkakedvet kívánok.

Pont délben indulunk, Zoli kezdi a vezetést, jól száguld, időnként kétszáz fölött, és közben rémtörténeteket mesél arról, hogy melyik zenész milyen rövid idő alatt ért el Szegedre vagy Prágába. Ha csak a fele igaz, akkor is meg kellene tiltani a klasszikus zene művelőinek az autóvezetést. De egyre többet beszél a zenekarról is, hogy ha majd otthon bemegy az első próbára, és beinti Schubert 2. szimfóniáját, Viktória miatt a zenekar biztosan tust fog húzni, és milyen érdekes, hogy a tust mindig C-dúrban húzzák.

Benzinkút után megint rajtam a vezetés sora, egyszer ráfutok az út menti fehér csíkra, ami ad egy búgó hangot. Ez egy H volt, mondja Zoli. A magyar határnál ránk sötétedik, és eszembe jut: idefelé arról beszéltünk, hogy a korai Haydn-szimfóniákat ugyan nem vezényli, de azért jól ismeri a darabokat. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, rákérdezek, vajon tudja-e így hirtelen, hogyan kezdődik az Este szimfónia. Még a mondat végére sem érek, ő már énekli. Nagyon szeretem ezt a kezdést, mosolyodik el közben.

Ötven kilométerre Budapesttől cserélünk újra. Zolit kezdik a gyakorlati dolgok foglalkoztatni: mikor tudja elhozni Erikát és Viktóriát a kórházból, ha reggel próbát kell tartania? Majd kitalálják. Engem mindenesetre behoz a Belvárosba, aztán fordul, megy haza, de nem siet, úgyis üres a lakás. Előbb még beugrik az édesanyjához, hozott neki roquefortot Franciaországból.