Huszonhét éve alakultak, amikor II. Erzsébet angol királynő Budapestre látogatott. Úgy tudták a magyar szervezők, hogy a királynő szereti a rézfúvós zenét, így az egyetem legjobb rézfúvósaiból kvintettet verbuváltak – ők lettek a Brass In The Five: Simai László, Monoki Attila, Soós Péter, Koppányi Béla és Takács Tibor.
Azóta sok minden történt: Eötvös Péter, Lehotka Gábor, Gregor József, Kincses Veronika, Vajda Gergely egyaránt dolgozott az együttessel, a kvintett részt vett az UMZE alapításában, illetve a Filharmóniai Társaság ifjúságnevelő koncertsorozataiban is. 2000-ben Artisjus-díjban részesültek, és turnéztak Pekingben, Rómában, Párizsban és Berlinben is.
Én pedig párszáz 10-14 éves iskolással ülök egy nézőtéren a Müpa Fesztiválszínházában, és újra rácsodálkozom arra, mennyi mindent lehet egy rézfúvós hangszerrel kezdeni.
Brass in Five
Lehet, hogy Richard Strauss okkal mondta, hogy a rezesekre nem szabad bátorítóan nézni, mert akkor még vadabbul fújják, de ezekben a hangszerekben – trombita, kürt, harsona és tuba – megannyi lehetőség van. Például lehetőség arra, hogy nevessünk, mert az Irány Rió! című előadáson lehet. A történetben néhány utcazenészt hoz össze a sors, akik elhatározzák, hogy világjárással próbálnak szerencsét, és felkerekednek Rióba. Ülnek repülőn, rozoga gépkocsin, táncolnak osztrák és brazil táncokat, énekelnek O sole mio-t, rezes hangszereiket pedig a lehető legtöbb módon hasznosítják. Van, hogy a harsonából kerékpumpa lesz, máskor a tubából mozdonykémény. Olyan könnyedén utánozzák a repülőgép zúgását, az elhaladó autó zaját, hogy az ember hajlamos elfelejteni, milyen kiváló hangszertudás kell ehhez.
A gyerekek pedig – mert kíváncsi vagyok az ő reakciójukra is – csodálkozással, csodálattal és nevetve figyelik, mi történik a színpadon.
„Amióta letértünk a hagyományosnak mondható koncertezés útjáról, azóta teljesen más, katartikus sikerélmények részesei lehetünk, akár gyerekeknek, akár felnőtt közönségnek játszunk” – mondja Takács Tibor, az együttes tubaművésze.
Hogyan találtátok ki, hogy nektek gyerekek előtt kell fellépnetek? – kérdezem. Hiszen nem mindenkinek van ehhez érzéke.
Talán saját gyermekeink születése késztetett bennünket erre. A gyerekek figyelmét egyre nehezebb lekötni, a mai rohanó világban kell valami különleges, hogy valóban közel kerülhessünk hozzájuk
– felel. „Így váltottunk; nyitottunk a színház világa felé, és megtartva a zenei igényességünket, valami teljesen mást, újszerűt sikerült megalkotnunk.”
Brass in Five
Még nem ejtettem róla szót, de az Irány Rió! című előadás hatodik közreműködője Méhes Csaba. Ő nem zenész, hanem pantomimművész. „Csabát mi nem tartjuk vendégművésznek, ő az együttesünk életének részévé vált az elmúlt 15 évben. Vele közös előadásokat játszunk, mondhatni új együttes született.” Valóban a pantomimművész harsány személyisége az, ami fűszer ebben az előadásban. Úgy halandzsázik, mint Menő Manó, úgy kacsázik, mint Chaplin, és merít a bohócművészetből és a klasszikus kabaréból is. Sokan a Fővárosi Nagycirkuszból ismerhetik. „Rengeteget tanultunk tőle” – mondja Takács Tibor. – „Színpadi jelenlétet, színészi játékot… és valószínűleg mi is sok mindent ragasztottunk rá a zeneiségünkből.” Mint hozzáteszi, már négy előadásuk van együtt.
Szerencsések azok a gyerekek, akik így ismerkedhetnek meg a szimfonikus zenekar hangszereivel. Zenét élőben hallani mindig zsigeri, semmihez sem hasonlítható élmény, s most éppen olyan generációk nőnek fel, amelyek talán azt hihetik, ugyanolyan zene az is, ami a tablet, a mobiltelefon hangszóróján szivárog. Pedig dehogyis. Mennyivel izgalmasabb, ha a zene a szemünk előtt, a fülünk hallatára képződik.
hírlevél
