Fiatal korod ellenére már nagyon sok szép eredményt elértél. Miben más, miért fontos a Junior Prima díj?
Főleg azért jelent sokat, mert ez egy magyarországi elismerés, amit magyaroknak ítélnek oda. Velem kapcsolatban sokszor felmerül, hova is tartozom, mert csak félig vagyok magyar, édesapám egyiptomi, de sokszor játszom Magyarországon nagy művészekkel, igazi példaképekkel.
Te magad hogy érzel ezzel kapcsolatban, hogyan formálják a különböző kulturális hatások az identitásod, a művészeted?
Szerintem nálam pont jó ez a keveredés, a magyar oldal pedig azért is olyan fontos, mert
a klasszikus zenében a magyar hagyomány nagyon erős, sokkal inkább, mint az egyiptomi.
Magyarország nagy szerzőket és fontos zenei hatásokat adott a világnak. Most Bécsben élek, ahol nagyon otthon érzem magam. Talán azért is, mert közel van Magyarország – és nem kell mindig ezer kilométert utazni oda-vissza, amikor meg akarom látogatni a családom ott élő tagjait.
Milyen az egyiptomi klasszikus zenei élet?
Mostanában kezd megerősödni, arrafelé is sokszor fellépek, de Egyiptomnak nincs akkora zenei öröksége, olyan fontos alkotói, mint például Bartók vagy Kodály. Az egész arab világban kevés a zeneszerző, aki ennyire nagy hatású lenne.
Zenészcsaládból származol, a szüleid zongoraművészek. Melyek a legkorábbi zenei emlékeid, élményeid?
A szüleim mesélték, hogy kisbaba koromban, amikor gyakoroltak, ha Beethovent játszottak, mindig nagyon aktív lettem, viszont Sztravinszkijre meg Bartókra egyszerűen elaludtam. (nevet) Az viszont nagyon megmaradt bennem, hogy mindenhova vittek magukkal, amikor mentek turnézni, találkoztam a zenekari tagokkal, akik nyitottan viselkedtek, és megmutatták a hangszereiket. Szerintem ott szereztem az első zenei élményeimet.
Mennyi idős voltál, amikor elhatároztad, hogy zenész leszel?
Négyéves.
Soha nem bizonytalanodtál el, vagy keltette fel más az érdeklődésedet?
Az nem merült fel, hogy abbahagyjam miatta a zenét, de nagyon érdekelt a tánc is. Csak Németországban, amerre laktunk, nem volt jó tánciskola, aztán már úgyis a hegedűre fókuszáltam. A tánc pedig megmaradt hobbinak, nem kellett lemondanom róla.
Már kisgyerekként koncerteztél, és hamar megismert a nyilvánosság, amikor a Virtuózokban szerepeltél. Milyen volt csodagyerekként felnőni?
Nem úgy éltem meg, mintha nem ez lenne a normális.
Mivel a szüleim mindig koncerteztek, nekem is az volt magától értetődő, hogy az ember gyakorol, utazik, fellép, és folyton zenével foglalkozik.
A testvérem is hegedűművész, és sokszor az egész család együtt játszik. Mindig is természetes volt, hogy azt folytatom, amivel a szüleim foglalkoznak.
Nem hiányzott semmi, amit a többi gyerek csinálhatott?
Az egyetlen ilyen a tenisz, amiről a hegedülés miatt le kellett mondanom, és óvatosnak kell lennem korcsolyázás közben. Persze kevés a szabadidőm, nem tudok csak úgy bármikor bármilyen programra elmenni, de nem is akarok, azt szeretem, ha rend van, előbb a gyakorlás, és utána esténként találkozom a barátaimmal. De a legtöbben ők is zenészek, így mindenkinél az a normális, hogy gyakorolnia kell. Sokszor előfordul, hogy átjönnek, és blattolunk, együtt kamarázunk, meg házi koncerteket adunk.
Olvastam egy interjút, amiben arról meséltél, hogy egyszer felül akartad múlni Gidon Kremer tizenkét órás gyakorlási rekordját. Sokszor megoszlik a zenészek véleménye, mennyi időt ideális a hangszerrel tölteni. Te mit gondolsz erről?
Változó, hogy mennyit gyakorolok, attól függően, hogy mennyi koncert, utazás, próba van, mi a repertoár, mire mennyi idő jut éppen. Amikor sokat lépek fel, akkor azokra a darabokra fókuszálok, és amikor lazább időszak következik – még ha nem is túl gyakran van olyan –, lehet a gyakorlásra, a fejlődésre koncentrálni. A rekorddöntésem akkor történt, amikor épp egy hónap állt rendelkezésemre megtanulni a Csajkovszkij-hegedűversenyt. Szerencsére nem nagyon volt más dolgom, és azt gondoltam, ha már úgyis ilyen sokat kell gyakorolni, akkor kihasználom a lehetőséget, és megpróbálkozom ezzel a rekorddal.
Milyen zenét kértél, hogy gravírozzanak a Junior Prima díjadba?
Bach Chaconne-ját. Nekem ő mindennek az alapja, tényleg egy isten a zenében.
A darabot márciusban játszottam először koncerten, így most az egyik legkedvesebb mű a számomra, a legközelebb áll a szívemhez. Ráadásul kérésemre a kéziratos változatot gravírozták rá a díjra, amelyen látszik, mit hogyan írt le Bach.
Vannak olyan zenék, amiket jobban, és amiket kevésbé szeretsz?
Olyan nincs, amit ne játszanék szívesen, csak esetleg még jobban meg kell ismernem az adott művet. Bach mellett az egész bécsi klasszika közel áll hozzám, illetve sok zeneszerzőnek van egy-egy specifikus darabja, amit nagyon szeretek.
Játszol 20-21. századi zenét is?
Bartókot szoktam, például a duókat a testvéremmel, és most a Rapszódiát fogom újra. De Kurtág-műveket is előadok, amelyek azért elég modernek. Széles a repertoárom.
Milyen érzés a testvéreddel együtt játszani?
Nehéz megfogalmazni, mert egész életünkben együtt zenéltünk. Vele is és anyukámmal is annyira közelről ismerjük egymást, hogy amikor játszunk, nem is kell beszélni arról, mit akarunk. Egyszerűen tudjuk, hogyan fog reagálni a másik, vagy véletlenül pont ugyanazt csináljuk mindketten, anélkül, hogy belegondolnánk.
Sosem volt köztetek feszültség abból kifolyólag, hogy mindketten hegedűművészek vagytok?
Leginkább azzal kapcsolatban fordult elő, hogy ki gyakorolhat anyukánkkal. (nevet) De amúgy inkább segít, hogy mindketten hegedülünk, támogatjuk egymást. Ha nekem van egy koncertem, mindig mondom, hogy a testvérem is jó hegedűs, és Mariam is mindig említ engem.

Abouzahra Amira hegedűművész, Szaniszló Attila zongoraművész és Horváth Áron cimbalomművész (ezúttal lapozóként) a Junior Prima díjátadón (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)
Jelenleg a Bécsi Zeneakadémiára jársz. Mesélj egy kicsit, milyen az ottani képzés, zenei élet!
Már hat éve itt tanulok, Dora Schwarzbergnél, aki nagyon inspiráló tanár és rendkívül bölcs hölgy. Sok mindent megélt már, néha az óráján csak elmesél egy történetet, és attól valahogyan máshogy látom a darabot, és jobban játszom. Nagyon tisztelem benne, hogy pár szóval is hatással tud lenni arra, ahogyan hegedülök. Bécsben igen élénk a zenei élet, az egyetem is támogatja a fiatalokat, hogy szerepeljenek, és sok jelentős muzsikus megfordul itt.
Az is jó, hogy Várdai István is itt lakik, és Mariammal egyfajta mentorunkká vált,
sokszor mentünk hozzá órára, és csellista létére még ujjrendeket is tud nekünk mutatni, nem tudom, hogy csinálja. (nevet) Odaveszi a hegedűt, mintha cselló lenne, és teljesen tisztán lejátssza rajta a hegedűdarabot. Sokszor együtt is koncertezünk, például a Kaposfesten is fogunk vele szerepelni, ahol művészeti vezető.
Milyen a képzési rendszer, a többi óra Bécsben?
Még nem kezdtem el a bachelor képzést, mivel akkor nagyon sok elméleti órám lenne, és a koncertek miatt keveset vagyok itthon. Az előkészítőben csak hegedűóráim vannak, másra nem kell bejárnom. Részt vettem persze kamaracsoportok munkájában, de leginkább brácsásként, amikor a barátaimnak hirtelen kellett valaki. Idén már valószínűleg az egyetemi képzéssel folytatom a tanulmányaimat, de még nem tudom, hogy lehet megoldani, hogy az év nagyjából hetven százalékában utazom.
Kik voltak még azok a művészek, akár tanárok, akár partnerek, akik nagy hatással voltak rád?
Akkortájt, amikor a Virtuózokba jelentkeztem, két évet tanultam Homoki Gábornál, aki a Kelemen Quartet tagja is volt. Nagyon sokat dolgoztunk a hegedűjátékom hangzásán, és rengeteget segített, hogy fejlődjem. Időnként még most is járok hozzá, ha épp van elég időnk. Keller András is sokat támogatott, nemcsak azzal, hogy a Concerto Budapesttel játszhattam, de jártam órára is hozzá, és többször is részt vettem a mesterkurzusán Prussia Cove-ban. Ő még őrzi a magyar hegedűtradíciót, úgyhogy rengeteget lehet tőle tanulni, és nagyon hálás vagyok neki. Azt is neki köszönhetem, hogy Mihail Pletnyovval játszhattam.
A tavalyi év hihetetlen fellépéseket hozott, rengeteg más nagy művésszel is koncertezhettem, Zubin Mehtával, Christoph Eschenbachhal, Vlagyimir Jurovszkijjal.
Ha mellettük állsz a színpadon, az sok mindennel kapcsolatban megváltoztatja a perspektívádat. Hihetetlen élmény, amikor Zubin Mehta azt meséli, hogy Beethoven Hegedűversenyét korábban Nathan Milsteinnal vagy Jasha Heifetzcel adta elő, és ők mit mondtak a próbán! Vele egyébként hamarosan megint lesz koncertem, mert meghívott Olaszországba.

Kéri Sámuel jazz-basszusgitárművész, Szaniszló Attila zongoraművész, Horváth Áron cimbalomművész (ezúttal lapozóként), Dolfin Benjámin fagottművész, Abouzahra Amira hegedűművész, Friderikusz Péter gordonkaművész és Puporka Jenő nagybőgőművész a Junior Prima díjátadón (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)
Zenei szempontból miért különleges vele együtt dolgozni?
Általában nem beszél sokat, de a jelenléte és a kisugárzása rendkívüli, ami mindig magabiztosságot ad a színpadon. A saját zenekarával, a Maggio Musicaléval játszottam, akik régóta ismerik őt, és a második tételben úgy éreztem, ahogy a zenészek tartották a hangot, mintha egy felhőn lebegnék fölöttük. Mindez amiatt, ahogy vezényelte az egészet – egyébként kotta nélkül. Egészen más szinten mozog vele egy koncert, mint amit az ember megszokott.
Milyen más, izgalmas feladatok várnak még rád a jövőben?
Most ez a két koncert lesz Firenzében és Ravennában, majd a testvéremmel, Mariammal fogjuk játszani Bach kettősversenyét Takács-Nagy Gábor vezényletével, akivel már nagyon régóta akartunk együtt dolgozni. Utána jön a Kaposfest, ahol Fejérvári Zoltánnal Chausson Versenymű hegedűre, zongorára és vonósnégyesre című darabját adjuk elő, és a Mendelssohn-kettősversenyt, amit Christoph Eschenbachhal is játszottunk. Hamarosan Bécsben is debütálok a Tonkünstler Zenekarral, a Csajkovszkij-hegedűversennyel, és Egyiptomban is lesznek koncertjeim.
Sokszor kiemelik a játékod kapcsán, milyen éretten közelítesz a művekhez. Fiatal korod ellenére előfordult már, hogy érezted, az idő múlásával változik a felfogásod egy darabról?
Persze, szerintem akkor érik legjobban egy mű, ha sokáig nem játszom. Például Beethoven Hegedűversenyét tizennégy évesen kezdtem tanulni, mindenféle felkérés nélkül, csak mert a tanárnőm javasolta. Az volt az első nagy hegedűversenyem. Tizenhat évesen kétszer eljátszhattam zenekarral, és már attól is, hogy akkor egy évig nem foglalkoztam vele, sokat fejlődött az interpretációm. Aztán tavaly Zubin Mehtával adtam elő, idén pedig megint vele fogom, és már most érzem, hogy közben megint nagyon sok minden változott. Egy művet nem lehet kétszer pontosan ugyanúgy eljátszani – és talán épp ettől élő és izgalmas a zene. Úgyhogy néha egyszerűen csak tovább kell haladni, és közben minden érik magától – ez a legfontosabb.
További információ: mvmjuniorprima.hu
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Abouzahra Amira (forrás: MVM Zrt.)