Amikor zongoratanulmányaim elején elkezdhettem élvezni a vad fortissimók püfölésének felszabadító energiáit, és a Liszt Ferencről látott dinamikus képek engem is széles mozdulatokra sarkalltak, találkoztam először – mintegy tanári parabola formájában – a figyelmeztetéssel, hogy azért vigyázni kell néha az erőteljes mozdulatokkal, mert elszakadhat a húr. Én meg csak néztem nagyokat. Aztán megtudtam azt is, hogy történetesen maga Liszt Ferenc volt az, aki előszeretettel szaggatta a húrokat koncertjein, ami talán a százötven-kétszáz évvel ezelőtti, Liszt technikai újításaihoz még nem éppen hozzászokott hangszereken egyszerűbb is lehetett.

Már Liszt koncertjeit megelőzően, pusztán a hírétől is hisztérikus roham söpört végig az éppen aktuális városon, és mondanunk sem kell, hogy ahogyan később Elvis Presley vagy a Beatles koncertjein, a hölgy hallgatók ájultak el főleg a hosszú haját dobáló nagy művész játékától. A Beetlemania kifejezés is a Lisztomaniából ered, amely nemcsak Ken Russell excentrikus filmjének volt a címe – amelyben Ringo Starr alakította a pápát és Roger Daltrey, a The Who énekese volt Liszt –, hanem már Heinrich Heine egy tárcájában megjelenik, amelyben a költő épp az 1844-es párizsi koncertszezont taglalja. Az ájulásból felocsúdott kisasszonyok a koncerteken árgus szemekkel figyelték a mesteri zongorázást, és ha éppen elpattant egy húr,

olyan is akadt, aki nem volt rest, és rávetette magát a zongorára, hogy megkaparinthassa az ereklyét, amelyből aztán nyakláncot vagy karkötőt készített magának.

Ma már persze mosolygunk az ilyesmin, de a kézműves, egyedi termékek korában azon sem lepődhetünk meg, ha valaki éppen zongorahúrból óhajt karkötőt készíteni, ráadásul nemcsak magának, hanem eladásra szánva azt.

zongorahúrból készült nyaklánc

A zongorahúrok persze a mai napig is elszakadnak időnként, és az, hogy ki hogyan kezeli a szituációt, mindössze találékonyság kérdése. A következő videóban még nem is annyira a brutális forték miatt történik meg a baleset: Borisz Berezovszkij Liszt f-moll transzcendens etűdjét játszva szakít húrt a diszkantban, a problémát pedig saját maga orvosolja:

Persze a magas hangoknál mindig egyszerűbb húrokat szaggatni, de arra is akad példa, hogy egy basszushúr mond csődöt, amit bizony nem könnyű nem észrevenni. Nemrég Heinz Lengersdorf német zongoraművész éppen otthoni Bechstein zongoráján gyakorolt, amikor Chopin g-moll balladája befejezése előtt nem sokkal egyszer csak bumm (vagy csatt)...Az alábbi videón a lassított felvételt is megnézhetjük:

De ha nem a húrral van baj, akkor a pedál is hajlamos bizonyos rendellenességekre. Például beragad, mint ahogyan tavaly évvégén Rotterdamban történt a brazil zongoraművész, Eliane Rodrigues koncertjén, aki szintén épp Chopint kezdett el játszani, amikor észrevette, hogy a hangszer aktuális adottságaival csak bajosan tudná eljátszani a darabot. És mivel a pedál javítása már nem olyan könnyű feladat, amit másodpercek alatt meg lehetne oldani, ezért inkább úgy döntött, némi stand-up (illetve néha sit-down) comedyvel szórakoztatja a nagyérdeműt, amíg kicserélik a hangszert. Hogy emlékezetes koncert marad a művész és közönsége számára is, ahhoz kétség nem fér.

Something is not right... Brazilian pianist, Eliane Rodrigues, LITERALLY taking the performance below the stage. from Eliane Rodrigues on Vimeo.