– Az új Makk Károly-filmhez – Egy hét Pesten és Budán – írt zenéinek témáit kibontó album tavaly novemberben jelent meg. Miért csak most indulnak vele koncertezni?
– Egyrészt, mert egy turné megszervezése komoly előkészületeket igényel, másrészt időt kell hagyni, hogy a megjelent lemez „érjen”. A karácsony előtti időszak pedig mindannyiunk számára elég sűrű volt, nem lett volna könnyű hét muzsikust egy ilyen sorozatra összeegyeztetni. Ezt a műfajt amúgy sem annyira a turnék, mint az itt-ott alkalomszerűen adott koncertek jellemzik. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a Trio Stendhallal persze megtehettük, hogy 15-20 állomásos körutat szervezzünk, de ehhez egyrészt kellően népszerűek voltunk, másrészt rá is kényszerültünk, hiszen Snétberger Ferenc csak ritkán látogatott haza.
– A lemez anyaga negyvennégy perc, ami koncertidőnek nyilván kevés. Milyen programot játszanak majd?
– Túl azon, hogy több új kompozíció született erre a turnéra, ebben a zenekarban elég nagy az improvizatív erő. A trombitás Fekete Kovács Kornél, a gitáros Juhász Gábor vagy a zongorista Balázs József mindanynyian karakteres szólisták, van olyan darabunk – Tíz tojásból rántotta –, amely gyakorlatilag négyünk közös rögtönzése. Játszunk a Balázs Elemér Group repertoárjából is, illetve ötvenedik születésnapomra a muzsikus barátaim a korábbi szerzeményeimből készítettek egy különleges meglepetéslemezt, és hát azon is van néhány gyönyörűség. Eszembe sem jutott volna például, hogy a több mint húsz éve Udvaros Dorottya lemezére írt Hóesés című számomat ilyen standardszerűen is elő lehet adni. Anyag tehát van bőven.
– Muzsikustársai önnél legalább egy generációval fiatalabbak. Hogyan találtak egymásra?
– A Balázs Elemér Group tagjainak többségét régről ismerem, talán ezért is hívogattak vendégként a koncertjeikre. Két számban szaxofonozok legutóbbi, Charlie Marianóval közös lemezükön is, és annyira jólesett velük a játék, hogy nem volt kérdéses, kivel vegyem fel a lemezem. Remek kamaramuzsikusok, ami a dzsesszben a legfontosabb. Egyrészt nyugodtan rá lehet hagyatkozni a tempójukra, a lüktetésre – jó a time, mondják erre az amerikaiak –, másrészt játék közbeni finom, intelligens, muzikális reakcióik csodálatosak. Nyugodtan mondhatom, összjátékuk világszínvonalú. Ráadásul rendkívül sok energiát és hitet adott számomra, hogy a lemezkészítést mennyire élvezték. Az ő kérésükre kezdtünk el a koncertjeiken egy-két kompozíciót játszani a Metszetek anyagából, ebből jött aztán az ötlet, hogy menjünk turnézni is vele.
– A mostani nyolc tavaszi fellépésen kívül várhatók továbbiak?
– Igen, a mostani szegedi, szombathelyi, soproni, dunaújvárosi, egri, győri, nagykanizsai és fővárosi koncerteken kívül július végén játszunk még Kapolcson, Miskolcon, Szentendrén és Budapesten, a Vármegye Házán. Ősszel ismét turnéra indulunk, mert több olyan vidéki színház és más koncerthely keresett meg bennünket, amelyek már csak az új szezonban tudják fogadni a produkciót.
– Tíz éve főként a film és színházi zenék írása miatt távolodott el a dzsessztől. Aztán Snétberger Ferenccel az elmúlt másfél évben több közös koncertet adott, és most éppen egy filmzene kapcsán lett a műfaj ismét hangsúlyosabb az életében. Amikor Makk Károly megkereste, kifejezetten dzsesszt kért magától?
– Makk Károllyal utoljára húsz éve, az Egymásra nézve című filmjében dolgoztunk együtt, és nagyon szerette azt a zenét, amit Másik Jánossal közösen írtunk. Nyilván valami hasonlót várt most is. Az Egy hét Pesten és Budán szintén egy kamaratörténet, két idős ember drámája, megterhelve a múlt bűneivel, árulásaival és a mai Magyarországra jellemző zavaros viszonyokkal. Ráadásul nagyvárosban játszódik, és ahogy elolvastam a forgatókönyvet, tudtam, ez a mű minden elemében ezt a fajta dzsesszt igényli. Majd amikor írtam a témákat, éreztem, ebből több lesz, mint filmzene.
– A filmzene pontos kottát igényel, a dzsesszben viszont sokszor elég egy vázlat. Melyik módszerrel dolgozott.
– Mindkettővel. A filmzene egy részét másodpercre pontosan kidolgoztam, bizonyos jelenetekhez viszont csak motívumokat írtam, laza szerkezettel, és azt a stúdióban a zenésztársaimmal a vetített képekre zenélve vettük fel. A filmben felhangzó rövid témákat pedig mindjárt hosszabb, zenekari változatban is rögzítettük. Talán azért sikerült ennyire jól, mert e lemezverziók felvételének igazából nem volt tétje: a filmzenét jól meg kellett oldani, és azt gondoltuk: ha sikerülnek a lemezre szánt variációk, akkor jó, akkor kiadjuk, ha nem, akkor nem adjuk ki, akkor csináltunk egy jó filmzenét. Ezért mindenki rendkívül felszabadultan játszott. Lehet, hogy ettől helyenként fésületlen az anyag, de én így szeretem.
– Ez az éve tehát erről szól?
– Közel sem. Koltai Róbert új, Világszám című filmjéhez most írom – forgatás előtt – a filmben elhangzó dalokat, ráadásul a dramaturg is én vagyok. Emellett szeretnék írni egy lemezt Váczi Eszternek, akinek nagyon szeretem a hangját. Úgy gondolom, az intim, finom dolgok állnak neki jól, hisz a hangja nem hasít és visít, hanem nagyon fedett, bensőséges, nagyon szerethető. Könnyűzene lesz, olyan emberi. Ezenkívül még az idén belefogok egy musicalbe. Van tehát programom, szokás szerint.
hírlevél
