Augusztus 14-én a délelőtti koncert első műsorszáma Schubert három dala volt, amelyet Anne Reinhold gyönyörű és rendkívül hajlékony, expresszív előadásában hallhattunk. A három dalt a lemondás, a tragikum, a hiábavaló küzdelem tematikája fűzte össze, ami a csúcsponton M. Meerovitch érzékeny billentésű, pontos kísérete nyomán az Erlkönigben vált egészen nyilvánvalóvá. Ezt követően Rohmann Ditta Bach D-dúr csellószvitjét adta elő egészen sajátos formában, a szerző eredeti akarata szerinti öthúros gordonkán, káprázatos, lenyűgöző hangzásokat, értő, önazonos stílusvezetést, hiteles megszólaltatást biztosítva. A reggeli koncert - és már előre sejtem, hogy talán az egész idei fesztivál - egyik zenei fénypontja Bartók II. hegedű-zongoraszonátájának megszólaltatása volt Kelemen Barnabás és José Gallardo tolmácsolásában. A két idegrendszer épp annyira került közel egymáshoz ebben a különösen technikás darabban, amely pontosan szükséges ahhoz, hogy a lehetetlen határait súrolva megszólalhasson a mű teljes mélysége, Bartók minden zenei és zenén túli gondolata. Nem is előadást, de zenei értelmezést, beszélgetést hallhattunk, az ijesztő technikai mutatványok egyszerűen álltak a kifejezés szolgálatába. José Gallardo atomóra-pontossággal reagált Kelemen Barnabás minden mozdulatára, és viszont. Ritka élményt okozott a közel húszpercnyi játék, méltóan nemcsak a fesztivál, hanem az igazi muzsika világához.

Az este Kurtág-művel indult, A kis csáva képsorozat piccolóra, harsonára és gitárra íródott, miniatűrjei igen szellemesen illeszkedtek egymáshoz és a darabok címeihez is. Kurtág világa úgy tűnik a Kaposfest egyik sajátos színévé válik az évek folyamán. A folytatás, ha lehet még fokozni, szinte szakadéknyi ugrás a századelő, bonyolult zenei szövettel burkolt világába: Korngold Vonóshatosa rendkívül megterhelő, fokozásokkal teli muzsika, amelynek megszólaltatásához sok-sok fegyelmezettség és összhang szükségeltetik. Az első tételben sok dinamikai és artikulációs tétovaságot éreztem, időnként nem lehetett tudni, honnan és hová érkezünk. A második tétel csöndjei és a harmadik valcerezése már összeszokottabb együttes képét mutatta, a fináléban pedig érezhetően engedett a feszültség. Thomas Dunfordról felesleges sokat írnom, egyszerűen lenyűgöz, ahogyan egy időnként alig hallható, különleges lanttal és Dowland tiszta muzsikájának interpretálásával fél órán át négyszáz embert csöndben szögez a székéhez, utána szerényen feláll, és szinte zavart mosollyal fogadja a némaság után kirobbanó vastapsot.

A zárószám Sosztakovics c-moll versenyműve zongorára, trombitára és vonószenekarra volt. A zongoraszólamot José Gallardo, a trombitát Szergej Nakarjakov játszotta. A ritkán hallható darab tételeiben a zongora vitte a vezető szerepet, José Gallardo hatalmas elánnal vetette bele magát ennek a műnek minden részletébe, olyan zenét csalogatva elő, amelyre régen áhítottunk: bánat, hetykeség, irónia, játék mind-mind elénk perdült az utolsó fél órában; Nakarjakov trombitája az utolsó tételben jutott leginkább szerephez, de akkor mindent megmutatott, amit csak lehetett. A vonószenekarban sajnos, ismét akadtak az esthez nem méltó hangok, különösen az unisonók szóltak időnként egyenetlenül.

A következő este igen különlegesnek ígérkezett a műsorválasztással: Lully és Richard Strauss egyaránt foglalkoztak Moliére Az úrhatnám polgár című művével. Mindkét zeneszám előtt Hegedűs D. Géza és színésznövendékei adtak elő egy-egy jelenetet a Moliére-darabból, Parti Nagy Lajos remekbe szabott (át)fordításában, amelyben rengeteg nyelvi humor, groteszk lelemény záporozott a közönségre, megadva az este alaphangját. A Lully-szvit előadása élményszámba ment, nemcsak a precíz megvalósítás, hanem olyan apróságok miatt is, mint a Jonathan Cohen vezette kisegyüttes. A dob nem nyomta el még Dunford lantjátékát sem, a hangzásarányok a remek akusztikájú teremben szinte ki voltak grammozva. Az együttesből mindenkit dicséret illet, de Alina Ibragimova közülük is kiemelkedett telt és érzelem gazdag hegedűjátékával, s a zárótétel szólójának finom mívű frazírozásával. A másik figyelemre méltó közreműködő az ütőhangszeres Hlaszny Ádám volt, aki rendkívüli pontossággal végezte látszólag háttérbeli, de nélkülözhetetlen feladatát a húr nélküli kisdobon, a csörgődobon vagy éppen a kasztanyettát helyettesítő kanalakon.

A szünet után teljesen megtelt a színpad zenészekkel, ekkora és főképp ilyen összeállítású zenekar még nem szerepelt a Kaposfest estjein. Ha némiképp redukálva is, de komplett szimfonikus zenekart köszönthettünk Olari Elts vezetésével. A furfangos szerző a kiszenekart pontosan ugyanolyan érzékkel kezelte, mint közismert nagyzenekari darabjaiban vagy operáiban. A Rózsalovagból már ismerős, rizsporosparóka-hangulatot idéző, groteszk bájjal elénk táruló világban a zenészek teljesen otthonosan mozogtak, a mű ironikus oldalait maximálisan kidomborítva. Kelemen Barnabás a műben hegedűverseny-féle attrakciókat mutatott be lefegyverző könnyedséggel, de remekeltek a fafúvók is a Till-ből ismerős frázisokkal, flatterhangokkal. A zárótétel cinkos kacsintások sora volt a közönségre, az oboatémával és annak hárfa-zongora-pizzicato kíséretével, vagy éppen a La donna é mobile-ária torz verziójával. Tökéletes megvalósítás, hibátlan este - hallgatnám még.